Ajánló: Szerepjátékos Fórum

Ajánlom, mert szeretem!

Kedves olvasó közönségem!

Nemrégiben egy szerepjátékos fórumot indítottam. Két ismert és közkedvelt sorozat (Vampire Diaries & True Blood) alapján, egyedi ötlettől fellelkesülve megszületett a THE VAMPIRE BLOOD nevű fórum. Aki szereti ezen sorozatokat, szereplőiket vagy csak egy vámpíros fórumon játszana, nézzen be hozzánk és regisztráljon! Mindenkit sok szeretettel várunk!
Deana

U.I.: Nagy szükségünk lenne KLAUS, DAMON és STEFAN SALVATORÉ-ra. Ha épp ők a kedvenceid, mindenképpen látogass meg minket! ;)

Béta megtalálva!

Bétámat megleltem!

Kedves olvasó közönségem!

Ma végre segítő társam akadt az írásban és cenzúrázásban. AngelGirl volt olyan lelkes, hogy e feladat betöltésére jelentkezett. Ez úton is köszönöm neki még egyszer a jelentkezést és ma (ha végre hazajutok az egyetemről) msn-en várom. ;)
Deana

12. fejezet

Felraktam a tizenkettedik fejezetet, ezúttal ismét Sarah szemszögéből láthatjátok mi történik. Olvasás közben most EZT hallgassátok, mert én is így tettem írás közben! ;) Ezennel megszüntetem a  komment határt! Továbbra is várom azokat, akik úgy érzik elmondanák a történettel kapcsolatosan a véleményüket. Ám nem kötelező dolog ez, csupán segít nekem, hogy ne menjen el a kedvem attól, hogy írjak. Mert bár nem a kommentek miatt írok, sokszor a hiányuk miatt nem érzem jónak a történetemet. És amilyen kis önbizalom hiányos tudok lenni időnként, sajna emiatt ihletadó múzsám is magamra hagy. Segítsétek a véleményetekkel az írást, ha már elolvassátok mondjátok el azt is, mit gondoltok róla!

Deana

 12. FEJEZET

A harmadik kerék

(Sarah szemszögéből)

  

Arra ébredtem, hogy valaki lágy és meleg érintését érzem az arcomon és a számon?! Nehezen nyitottam ki a szemeimet, először a fókuszt sem találtam. Lassan aztán kitisztult a kép, ahogy kitörölgettem szemeimből a beleragadt csipákat. Estefelé járhatott az idő, mert igencsak sötét volt már. A szobámban voltam és ott volt velem Sam is.
- Jó reggelt! - Mosolygott, mire én is még kissé álomittasan visszamosolyogtam. Hirtelen Deja Vu érzés fogott el. Mintha visszatekertük volna az időt és négy évvel ezelőtt lenne, amikor még minden rendben volt és a legjobb - immáron nagyobb darab - barátommal voltam a szobámban. - Ébresztő, el fogunk késni. - Mondta, de valahogy nem akaródzott abból a jóleső melegségből kikászálódni, amit jelenleg az ágyam jelentett.
- Csak még öt percet! - Kérleltem, a kispárnámat a fejemre rakva.

- Felőlem, de a bácsikádnak te magyarázod meg, hogy miért nem jöttünk hamarabb. Az egész falu rád vár! - Mondta, mire megdöbbentem.
- Mindenki ott lesz? - Kérdeztem lesokkolva. Nem számítottam rá, hogy ennyien lesznek. Azt hittem, hogy pár régi barátom meg a családjuk vagy tudom is én. De, hogy mindenki azt ünnepli, hogy visszaköltöztem? Ajjaj! Ezek azt hiszik, hogy véglegesen... Ez nem lesz jó így. Hiszen ez csak átmeneti állapot, igaz? Edward megígérte, hogy így lesz! Kétségbeesett arccal bámultam vérfarkas barátomra, aki nagyot nyújtózva felkelt, majd a cipőjét kezdte keresni. Vagy nem vette észre, hogy mi van az arcomra írva, vagy diszkréten figyelmen kívül hagyta. Mindegy melyik eset áll fent, hálás vagyok neki érte.

Már el is felejtettem, hogy milyen jó, ha van az embernek egy legjobb barátja. Olyan igazi barát, nem valami érdekbarát vagy holmi haver, mint Forksban. La Push egy teljesen más világ, itt a barátságok is másról szólnak, örök érvényűek. Ettől a felismeréstől kissé megnyugodva kezdtem én is a cipőmet húzni.
- Eph bácsi már elment? - Kérdeztem, a telefonomat az övtáskámba téve. Hátha hívni akar majd Edward... Gondoltam reménykedve. Már most hiányzik, pedig csak néhány órája váltunk el. Hogyan fogok kibírni egy egész hetet nélküle, amíg újra vele alhatom? Erre sajnos nem tudtam a választ. De igyekeztem arra gondolni, hogy legalább az iskolában láthatom minden nap. Így most inkább az ünneplésre próbáltam meg koncentrálni. Sam bólintott, majd megválaszolta a kérdésemet.
- Mondom, hogy csak rád várnak! Késő van, de olyan fáradt voltál. Nem volt szívem felkelteni előbb. - Indokolta meg a dolgot, majd lefelé indult a lépcsőn.

Én még egy cipzáros pulcsit magamhoz vettem a biztonság kedvéért, de csak elsőre tűnt hidegnek az idő, talán Sam tűzforró testéhez képest valóban hideg is volt. De összességében kellemes, esőmentes időnek néztünk elébe. A partra érve aztán elakadt a szavam. Mindenhol bambuszfáklyák égtek és pokrócokon családok ültek beszélgetve és nevetgélve. A part közepén pedig egy hatalmas tűzrakás égett, aminél mindenféle finomságokat lehetett sütögetni. A régi barátaim mind sorban álltak a tűz körül és nyársra húzott virsliket, szalonnát és pillecukrot sütögettek éppen. Amikor megláttak, lelkesen integettek. A néhai bandából a legfiatalabb lány, Jasmin, a Clearwater ikrek egyike szaladt elém.
- Sarah! – Ölelt meg lelkendezve. – Úgy örülök, hogy újra itt vagy. – Mondta. Ezután Sammel és Jasminnel hármasban sétáltunk oda a többiekhez. Mindenki lelkesen üdvözölte a visszatértünket La Pushba. Egyenlőre nem tudtam, hogy mit is kezdhetnék ezzel a helyzettel. Számomra ez a kialakult helyzet ideiglenes és nem végleges állapot.

Nem tudtam volna Edward nélkül elképzelni az életemet, vagy akár csak egyetlen napomat. Tudom, hogy nem értik meg a többiek ezt; de ő jelenti számomra a mindenséget. Eph bácsi egyenlőre úgy tűnt, a La Pushba való költözésünkkel egy időben elfogadta a dolgot. Vagy legalábbis nem forszírozta és ezért végtelenül hálás voltam neki. Sam egy hatalmas pokróchoz vezetett, ahol a Clearwater ikrek másik fele, Taylor ült és lelkesen falatozva beszélgetett Aaron Collins-szal. Taylor és Jasmin még csak 14 évesek, ezzel a legfiatalabbak a csapatban. Sam róluk is mesélt. Nagyapjuk, a mindig bohó Seth Clearwater a néhai, nagyapámhoz tartozó falka oszlopos tagja volt. Tehát az ikrek is hordozzák magukban a farkas gént. Én legalábbis így gondolok rá. Hiszen a farkasok nem voltak valódi, gyilkos vérfarkasok. Nem gyilkoltak - kivéve a vámpírokat - és az embereket éppen hogy megvédeni akarták, nem pedig bántani.

A tábortűz mellett összegyűlve az aggastyán korú Sam Uley és a régi két falka még élő tagjai foglaltak helyet és mesélték el a törzsünk eredetének történetét és a szellemharcosok legendáját. Most már egészen másként tekintettem ezekre a „mesékre”, mint régen. Akkoriban, amikor még apu mesélte lefekvéskor csupán izgalmas történeteknek gondoltam őket. Aztán megtörtént a nagyiék halála, majd anya balesete. Utána már nem volt kedvem sem a mesékhez, se máshoz igazából. Bár meglepő vagy nem meglepő módon az olvasásban találtam meg a vigasztalást végül. Egy kósza könnycsepp az emlékek hatására csak kicsordult alattomban. Egy forró kéz törölte le arcomról, végig simítva rajta. Meglepetten néztem fel és Sam-et láttam meg.
- Mi baj van, mond? - Kérdezte tőlem. Egy néma fejrázással próbáltam elhárítani a dolgot. Ám amikor megölelt, csak eltörött nálam a mécses.

- Annyira hiányoznak. - Zokogtam a vállába fúrva könnyes arcomat. Jól esett a meleg, már-már tűzforrónak tetsző ölelése. - És ti is hiányoztatok már nagyon. - Vallottam be. Most, hogy újra itt voltam a rezervátumban rá kellet, hogy döbbenjek az életem ezen része, igen is hiányzott Forksban. Még a fájdalmas emlékek ellenére is. Hiszen ott voltak a régi barátok, akikkel rengeteg kalandban vettem részt egészen anya haláláig. Talán ideje volna elfeledni a sok rosszat és csak a jóra koncentrálni. Gondoltam. Samhez bújva olyan könnyűnek éreztem a dolgokat, szükségem volt az én legjobb barátomra. Forksban nem találtam ilyen igaz és kitartó barátra, mint ő. Ott teljesen máshogy gondolkoznak a fiatalok. Nekik mást jelent a barátság, sokkal felületesebb dolgot, mint ami az indiánokat egymáshoz köti. Ők egy életre kötnek barátságot és hűségesebbek. Kellett levonnom a konklúziót. De mindkét helyen szereztem igaz barátokat. Elég, ha csak Hannára gondolok, azt hiszem.

Hannah Williams volt a legcsendesebb lány, akivel eddigi életem során találkoztam. Mindig mosolygós, mindenkivel kedves lány volt, az iskolaújság szerkesztőinek oszlopos tagja. Ő hasonlított leginkább a La Pushiakhoz mentalitásban azt hiszem. A nagy gondolkozásból ismételten Sam rántott vissza a valóságba.
- Nem akarunk inkább sétálni egyet? - Kérdezte tőlem, majd kezét az enyémbe kulcsolva elindult velem. Nekem fel sem tűnt, hogy a történetek véget értek és most vidáman fogócskázó, beszélgető, nevetgélő embersereg van körülöttem. Nagy nehezen sikerült kiszabadítanom a kezemet az övéből. Noha eddig sosem zavart régebben, ha megfogta. Akkoriban még az volt a természetes. De most? Most már van valakim és e kézfogásnak, az összekulcsolt kezeknek egy mélyebb, bensőségesebb jelentése lett.

- Mi baj van, mond? - Kérdezte tőlem ismét, mire megtorpantam. Majd ugyancsak egy néma fejrázással próbáltam elhárítani a dolgot, majd sebesen szedni kezdtem a lábaimat. Sam pedig lassan, bizonytalanul követett. Nem akartam elveszíteni a frissen visszanyert barátomat. Már pedig, ha igaz az, amit sejtek - hogy Sam jóval többet érez irántam barátságnál, ne adj’ Isten testvéri köteléknél - akkor, ha elutasítom, talán örökre elvesztem. Pedig alig fél napja, hogy ismét az életem aktív részese. És vagyok annyira önző, hogy ne akarjam ismét elveszíteni. Szükségem van rá, hiszen ő a legjobb barátom. Úgy ismer, mint senki más ezen a földön… talán csak Edwardot leszámítva, hiszen vele mindent megosztok. E felismerés ismételten könnyeket csalt a szemembe.

Behunytam a szememet, miközben próbáltam összeszorítani őket, hátha akkor nem csorognak végig arcomon e sós és nedves árulói a bennem tomboló felkavarodott érzéseknek. Szinte észre se vettem, hogy amint becsuktam a szememet megálltam. Csupán csak arra eszméltem, hogy Sam meleg érintését éreztem meg hirtelen az állam alatt. Könnyes pilláimat rá emeltem, ám túl későn jött a felismerés, hogy mire is készül. Már nem tehettem semmit sem ellene.
- Sam, ne… - …csináld! Próbáltam mondani, de ajkait az enyémekre tapasztotta és ezzel belém fojtotta a szót. Így csak gondolatban tudtam tiltakozni tovább a dolog ellen. Én elhiszem, hogy meg akart vigasztalni, de azt meglehetősen rossz módon tette. A létező legrosszabb módon jelen pillanatban.

Hirtelen hasított belém a felismerés, hogy Sam már ki tudja, mióta érez többet pusztán barátságnál irántam. Most már világosan láttam, hogy amitől féltem az maga a valóság. Próbáltam kiszabadulni karjai közül, de ő már farkas volt, így hatalmas erő birtokosa. Semmit sem tehettem ellene, karjai közt mozdulni sem tudtam, nem hogy ellökni magamtól. Ám mindez látható módon kevésnek bizonyult. Ő már farkas volt, én még csak halandó ember. Hiába próbálkoztam hát. Úgy döntöttem, ha passzív módon is, de lázadni fogok a helyzet ellen. Miközben átgondoltam mindazt a sok szép emléket, amit együtt éltünk át, eddig mellkasát ütlegelő karjaimat lazán leengedtem. Nem harcoltam, csak sodródtam az árral. Ezt egy kis idő múlva észrevette és láthatólag bosszantotta a dolog. Ajkai hevesebben kezdtek ostromolni, nem finomkodott tovább.

Valamiféle reakciót próbált talán kiváltani belőlem, nem tudom. Azt viszont igen, hogy az idő előre haladtával a forróság teljesen körülölelt, és már ha akartam, ha nem mindenhol őt éreztem. És ekkor agyamtól függetlenítették magukat ajkaim és visszacsókoltak. Épp olyan hévvel, mint amilyennel Sam igyekezett a hőn áhított válaszát kicsikarni belőlem. Nem értettem magamat. Én Edwardot szeretem! Gondoltam dühösen és próbáltam ellökni a fiút magamtól. De őt is szereted… Jött a konok válasz valahonnan mélyről, talán a lelkem legmélyéről. Sam eközben végre észrevette, hogy szabadulni próbálok és eleresztett.
- Ez… meg… mi… volt? - Kérdeztem tőle még mindig kapkodva a levegő után. Nem igazán sikerült megnyugodnom attól, hogy elengedett. Felkavarta az érzéseimet, ha akartam, ha nem.