Felraktam a kilencedik fejezetet, ezúttal Edward és Sarah szemszögéből is megláthatjátok mi történik. Olvasás közben most EZT hallgassátok, mert én is így tettem írás közben! ;) Nagyon boldoggá tettetek ezzel a 6 hozzászólással!!! Köszönöm mindnyájatoknak! Ne felejtsétek a komment határ most is 5 komment! Segítsétek a véleményetekkel az írást, ha olvassátok mondjátok el azt is, mit gondoltok róla!
U.I.: Ha valakit érdekel, hogy pontosan hogyan is képzeltem el a csókjelenetet (igen, ilyen is van benne ;) ), az ITT megnézheti. Valahogyan hasonlóan zajlott le a dolog. Deana
9. FEJEZET
Egy majdnem... talán
(Sarah szemszögéből)
Nem figyeltem a napok múlását, teljesen magamba zuhantam. Már meggyógyulni sem akartam. Hiszen minek? Hogy utána haza költözzek és farkasként éljek tovább Edward nélkül? Nem, nem tudtam elképzelni egy olyan életet, amelyben a látványa nélkül kelljen léteznem. Hogy csak az iskolában vethessek rá egy-egy lopott pillantást?! A szívem szorult össze arra a gondolatra, hogy az választ el tőle, amivé válni fogok. Gyűlöltem azt, hogy indián vér folyik az ereimben. Nem akartam farkassá válni, egyszerű halandó ember akartam maradni. De jól tudtam, ha igaz, amit mondtak a nagybátyámék a konyhánkban... nincs választásom. Előbb-utóbb én is farkasbőrbe fogok bújni. Legszívesebben üvöltöttem volna, toporzékolva. De mit segítene ez rajtam? Semmit. Ezt én is jól tudtam. Pusztán annyit tehetek, hogy meggyógyulva búcsút intek a Culleneknek és a szerelmemnek.
A letargiám idővel egyre súlyosbodott, már az evéshez sem éreztem erőt. Aztán megváltoztak a dolgok: állandó látogatóm és beszélgetőpartnerem lett Jasper. Személyében még egy igaz barátra szert tettem, legalább annyira megszerettem, mint Alicet. Amikor vele voltam úgy éreztem, enyhíti a fájdalmamat a jelenléte. Segített elterelni a figyelmemet a Cullenekről szóló történeteivel és ezért hálás voltam neki. De azt a fájdalmat, amit éreztem nem tudta teljesen megszüntetni, csupán tompítani. A tudat, hogy Edward miattam marad távol a családjától és, ha otthon van, akkor is kerül - ez mélységesen fájt. Nem tudtam, nem akartam elrejteni, hogy mit érzek. Felesleges lenne megpróbálnom megjátszani a közömböst, egyszerűen képtelen lennék hazudni magamnak és másoknak.
Minden nap kérdezősködtem Edward felől és Alice készségesen informált. De láttam a szomorúságot barátnőm szemében, ő is sajnálta a történteket. Aztán, amikor egyik nap, amikor már épp kezdtem megszokni a hiányát és a mérhetetlen fájdalmat a mellkasomban - újra felborított mindent. De nem csak ő! Jasper is olyan furán viselkedett velem. Amikor bejött a szobába beszélgetni, még nem gondoltam semmi rosszra. Honnan kellett volna tudnom, hogy ennyire félre fog érteni?! Persze nekem megint Edwardon járt az eszem és azon, hogy még mindig mennyire szeretem. Nyilván megérezte az érzéseimet. Amikor mosolyogva fogadtam, ő is viszonozta és az ágyra ült mellém. Az általa küldött boldogsághullámban megfürödtem és élveztem pár pillanatig a dolgot, elvégre nem mostanában leszek újra boldog. Ebben biztos voltam. Edward nélkül én nem lehetek boldog. A beszélgetésünk során, mintegy közömbösen kérdeztem rá, hogy mit tud róla. De elcsuklott a hangom, a legkritikusabb pillanatban.
Erre bátorítólag megölelt, majd egy hűs csókot nyomott homlokomra. Igazán jól esett, még lázban égő testemnek. Miközben végigsimított arcomon, olyat mondott, amitől menten kiszaladtam volna a világból... természetesen örömömben és nem bánatomban! Hát mégis szeret?! Tudtam, hogy mindenki érzéseit megérzi Jasper, így újból reménykedni kezdtem. Boldogan adtam neki egy puszit az arcára, miközben átöleltem. Nem tudtam eléggé hálás lenni neki azért, amit most mondott nekem az imént. Éreztem, hogy mélyeket szippant a hajam illatából; majd amikor visszahúzódtam volna megcsókolt. Egy könnyed csókot lehet ajkaimra, mire lefagytam. Egyáltalán nem akartam, hogy félreértse a közeledésemet. Hiszen én Edwardot szeretem, ő pedig Alicet. Bár, ezek után már ebben sem vagyok biztos. De mégis, miért csinálta ezt? Nem tudja, hogy Alice itt van a házban? Éppen a levesemet készíti a konyhában. Hogy tehette ezt meg velem? Velünk?
A következő pillanatban egy félelmetes morgást hallottam meg, és Jasper eltűnt rólam. A földre került, fölötte pedig Edward magasodott; aki morogva és vicsorogva vetette rá magát.
- Edward ne! - Kiáltottam rá, de hasztalannak bizonyult. Egyiküknek sem akartam, hogy emiatt a félreértés miatt Mi más is lehetne? baja essen. De mégis, Edwardot valahogyan jobban féltettem, elvégre ő a szerelmem. Alice is biztosan Jaspert féltené a világon mindennél jobban! Jasper, mintha csak feladná a dolgot nem rontott rá, csupán védekezően tartotta fel karjait maga elé. Edwardnak viszont teljesen elment az esze. Áthajította az imént bevágott ajtón Jaspert, ami betört és átesett rajta, ő pedig utána vetette magát. Bár tudom, hogy ezzel igazából nem árthatott neki, mégis aggódtam. Edward most először tűnt veszélyesnek, igazán vámpírnak. Szemei éjfeketévé váltak, arcán gyilkos vicsor. Nem is mertem kimenni a szobából, nehogy engem meglátva nekem is nekem essen. Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat és félni fogok tőle. De most, hogy így láttam be kell valljam, picit féltem tőle.
Amíg kintről a harc hangjai szűrődtek be, fel alá kezdtem járkálni idegesen, kezeimet tördelve. Legszívesebben felpofoztam volna Edwardot, hogy milyen gyerekesen viselkedik. Hamarosan elhaltak a hangok, csak Alicet hallottam, amint épp lehordja fivérét. Az ajtóban toporogtam, majd az ajtó melletti falnak dőlve vártam, hogy felérjen. Oldalra kaptam a fejemet, amint hozzám lépett. Olyan bűnbánó és ártatlan fejet vágott, mintha nem az imént akarta volna megölni a bátyját, csupán egy vázát tört el. Már éppen visszafordult, amitől teljesen felhúztam magamat. Most tényleg itt akar hagyni? Újból elmenekülne? Ráadásul csak magával törődik, és az ÉN érzéseimmel mi lesz? Én vele akarok örökre maradni. Azt akarom, hogy itt maradjon!
- Nem akarom, hogy elmenj! - Sütöttem le a szememet. Csak kimondtam, nem is volt olyan nehéz! - Maradj velem, kérlek! - Suttogtam a végére.
Hűvös kezével felemelte államat és belenéztem hipnotikus szemeibe.
- Tudod jól, hogy ez nem lehetséges. Sarah, ez úgysem működne, ahogy a nagymamáddal sem működött. Sajnálom! - Engedett el. A kavargó, folyékony arany, megtette a hatását. Még gondolkodni is elfelejtettem tőle. Lassan tértem csak magamhoz és ébredtem rá arra, amit az imént mondott. Teljesen feldühített amit mondott, belülről csak úgy rázott az elfojtott sírás és düh. Nem játszott tisztességesen, ez most nem volt fair.
- És mi lesz VELEM? Az nem érdekel, hogy én mit érzek? Hogy újra összetöröd a szívemet, ahogy a nagyiét? Edward az Istenért, én SZERETLEK! - Kiáltottam, végső elkeseredésemben, miközben megragadtam az ingét.
- Sarah, sajnálom. Felejts el. - Tolt el magától.
- ÉN NEM A NAGYMAMÁM VAGYOK! - Üvöltöttem az arcába, majd tehetetlennek érzett dühömben odasóztam neki egyet a jobb kezemmel.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve tettem mindezt. Hiszen mit árthatok én neki? Jobban belegondolva csak az én kezem fog eltörni márvány kemény bőrétől. De nem hiába volt vámpír. Azonnal elkapta a kezemet a csuklómnál. Ez mérhetetlenül feldühített, és a ballal is megpróbáltam odasózni neki. Azt is lefogta, most már a falnak nyomva őket és egész testemet. Meg sem tudtam őket mozdítani. Szemeim villámokat szórtak, de tehetetlen voltam. Hosszú, óráknak tűnő másodpercekig néztünk egymás szemébe. Most is a folyékony arany körülölelt, aztán nem tudom mi ütött belém. Megcsókoltam. Szenvedélyesen, mindent elfeledve magam körül. Edward pedig visszacsókolt szinte azonnal. Ajkai olyan tökéletesen simultak az enyémekhez, édes illatát belélegeztem és még többet akartam belőle kapni. Kezei a kezeimbe kulcsolódtak és összesimulva csókoltuk egymást ki tudja mennyi ideig. Végül eleresztette kezemet, s már testemet sem szegezte a falnak. Ehelyett minden eddiginél közelebb húzott magához; a tarkómat és a hajamat simogatva egyik kezével, míg a másikkal a derekamat ölelve. És is szorosan magamhoz húztam, testünk immáron teljesen összeért, kezeim a hajába túrtak vadul.
Leírhatatlanul csodálatos érzés volt a csókja, még lélegezni is elfelejtettem tőle, pedig számomra az még szükséges volt. De én mégsem akartam elszakítani tőle ajkaimat egy pillanatra sem. A levegőm pedig idővel vészesen fogyni kezdett. Ám mielőtt elájulhattam volna az oxigénhiány miatt, eltávolodott tőlem. Nagyokat lélegeztünk mindketten, mely segített kicsit lecsillapodni. Arca még mindig centiméterekre volt az enyémtől. Az illatától még mindig megrészegülten néztem arcát, tökéletesen ívelt ajkait, aranybarna szemeit. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy mindazok után, ami történt velünk, amiket mondott most mégis itt vagyok a karjaiban. Arcomat a vállába fúrtam és felzokogtam. Ám ez a sírás, amely rázni kezdett nem pusztán a belőlem felszakadó bánat miatt volt, hanem azért, mert boldog voltam, még ha röpke néhány perc erejéig is. Arra számítottam, hogy hamarosan újra itt hagy. Elmenekül előlem vagy az érzései elől. De ő csak ölelt magához, hajamat simogatva és egyetlen mondatot mondott, amelytől én lettem a legboldogabb lány a Földön:
- Sarah Black, én is szeretlek téged! -
(Edward szemszögéből)
Újból végiggondoltam a dolgot, ahogy lassan és már szinte emberi tempóban indultam meg Sarahhoz a szobámba. Szégyelltem, hogy ennyire kiakadtam Jasperre. Teljesen igaza volt, egy idióta vagyok, aki még az érzései elől is menekül. Hogyan is gondolhattam azt, hogy ő képes lenne megcsalni Alicet? Nem tehetek róla, de a tudat, hogy valaki más érjen hozzá vagy hogy másé legyen Sarah... Nem, ezt nem tudnám elviselni. Ő az enyém, csakis az enyém lehet! Te jó ég! Tényleg beleszerettem! Pedig megesküdtem Neki, hogy Őt fogom örökké szeretni! És most egy aljas hitszegő lettem, akinek mit sem ér a szava. Aki képes és a saját testvérének ugrik gondolkodás nélkül, csak mert elborítja a zöld köd az agyát. Bűntudatot, dühöt éreztem és mérhetetlen fájdalmat. Hiszen képes voltam egyelten perc alatt elveszíteni a fejemet, megszegni az esküm és bolondot csinálni magamból. Pedig azt hittem eddig, hogy Carlisle után nekem van a legnagyobb önuralmam a családban, hogy én vagyok a z egyik leghiggadtabb. Tévedtem, és mekkorát?! Sarah ezután hogyan is lehetne mellettem biztonságban? Önzőnek éreztem magamat, amiért nem akartam mást, csak vele lenni.
Sarah nem sokára farkassá változik és akkor végleg elveszítem. Utálni fog, még a szagomat sem fogja bírni. A közelébe sem mehetek majd, és az maga lesz a pokol. És mégis, mindezek ellenére szeretem. S ha a bátyámnak igaza van, akkor ő is szeret engem. Legalább annyira, mint Isabella... ha nem jobban. Koncentráltam arra, hogy a gondolatait meghalljam; de ismét csak a sötétséget tapasztaltam. Kizárt a gondolataiból, vagyis még mindig dühös rám. De hogyan is szerethetne engem? Egy szörnyeteget? Nem, az kizárt dolog. Valamit nagyon félreérthetett a fivérem. Talán valaki másba szerelmes és azt érzi! Igen, bizonyára így van. Hiszen az előbb rémítettem halálra azzal, hogy egy vadbarom módjára, szappanoperákba illő féltékenységi jelenetet vágtam le. Meggyanúsítottam a tulajdon testvéremet és anélkül estem neki, hogy meghallgattam volna az indokait. Lehet, hogy Sarah őt szereti és nem engem... Végtelenül fájt már maga a tudat is, hogy ez lehetséges volna.
Az ajtóban megtorpantam. Elbizonytalanodtam és fogalmam sem volt, hogyan is kérhetném a bocsánatát azért, amit tettem vele. Hiszen napok óta szenvedett miattam. Csúnyán elbántam vele. Igazán megérdemelném, hogy elutasítson most. És éppen ettől rettegtem. Ha bevallom az érzéseimet, amikre még magam is csak most ébredtem rá. Nem, azt nem bírnám ki! Akkor inkább már én lököm el magamtól, úgy nem fogok annyira szenvedni! Igen, ezt kell tennem! Ez a helyes lépés! Aztán elmegyek... talán Denaliba. Tanya biztos nagyon fog örülni nekem, ahogy a többi Denali. Hirtelen kapta rám tekintetét, ahogy a falat támasztva várta megérkezésemet. Fájdalmasan néztem szemeibe, hiszen rémesen szégyelltem az iménti viselkedésemet. Egyszerűen nem tudtam megszólalni, úgy éreztem egyetlen hang sem jönne ki most torkomon. Megfordultam hát, hogy elmeneküljek. Előle és az érzéseim elől. De nem hagyta ezúttal.
Ahogy megszólalt, majd szinte könyörgőre fogta a dolgot - úgy éreztem, menten megszakad a szívem. Erősnek kell maradnom! Győzködtem magamat. Elé léptem és felemeltem az állát, így szemembe nézett.
- Tudod jól, hogy ez nem lehetséges. Sarah, ez úgysem működne, ahogy a nagymamáddal sem működött. Sajnálom! - Engedtem el. Félő volt, ha ugyanis továbbra is hozzá érek megcsókolom. Inkább latba vetettem lélegzetelállító pillantásomat, vámpír létemből fakadó képességemmel igyekeztem ellenállását megtörni. Úgy tűnt, sikerrel jártam. Lassan tért csak magához. Azonban arcán a belenyugvás helyett elszántságot láttam.
- És mi lesz VELEM? Az nem érdekel, hogy én mit érzek? Hogy újra összetöröd a szívemet, ahogy a nagyiét? Edward az Istenért, én SZERETLEK! - Kiáltotta arcomban, ingemet megragadva. Úgy tűnt, kezd kiakadni, muszáj volt megállítanom, mielőtt túlságosan belelovalja magát ebbe az egészbe. Nekünk nincs közös jövőnk!
- Sarah, sajnálom. Felejts el. - Toltam el.
- ÉN NEM A NAGYMAMÁM VAGYOK! - Üvöltötte arcomba, majd legnagyobb megdöbbenésemre a jobbját lendítette ütésre felém.
Valószínűleg nem gondolt bele abba, hogy ez mit is jelentene a számára, csak a haragja vezérelte. Hiszen simán eltörik a keze. Nekem úgysem árthat ezzel. Akkor meg miért csinálta? De nem hiába voltam vámpír, tökéletes reflexekkel rendelkeztem. Azonnal elkaptam a kezét a csuklójánál, még mielőtt megpofozhatott volna és szilánkosra törik a keze. Ez láthatólag még jobban feldühítette, mert a ballal is bepróbálkozott. Így jobbnak láttam lefogni a kezeit, amíg lenyugszik. A falnak nyomtam őket és egész testemmel oda szegeztem szinte az övét. Meg sem tudott mozdulni. Szemei villámokat szórtak, de tehetetlen volt. Hosszú, óráknak tűnő másodpercekig néztünk egymás szemébe. Legszívesebben megcsókoltam volna, mert olyan gyönyörű volt még így mérgesen is. De azzal az eddigi összes munkám kárba veszett volna, így csak vággyal telve tekintetébe fúrtam az enyémet. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé, de nekem esett ajkaival. Megcsókolt. Szenvedélyesen, mindent elfeledve, mintha az életünk múlna rajta. Én pedig azonnal viszonoztam a csókját, minden ellenállásom porba hullott egyetlen pillanat alatt. Az lemúlt napok kemény munkája mind-mind kárba veszett.
Jaspernek igaza volt. Tényleg szerettem, talán még jobban, mint hittem. Először nagyon óvatosan csókoltam puha, lágy és meleg ajkait, majd egyre hevesebben, birtoklóbban hatoltam be nyelvemmel a szájába teljesen felfedezve magamnak azt. Egy pillanatra elfeledtem, hogy nem ember, hanem vámpír vagyok. Újra azzá az Edward Anthony Masen-né váltam, aki emberként voltam. A hirtelen rám törő és elsöprő érzés felülírt bennem mindent. Még többet akartam Sarahból kapni. Kezeire kulcsoltam az enyémeket és összesimulva csókoltuk egymást ki tudja mennyi ideig. Végül eleresztettem kezeit, s kissé eltávolodtam a faltól, magamhoz húzva, minden eddig ismert távolságot áthidalva ezzel köztünk. Kezeimmel a puha és selymes haját simogattam és tarkóját, miközben a derekát öleltem. Ő is szorosan magához húzott, testünk immáron teljesen összeért, kezei a hajamban voltak.
Leírhatatlanul csodálatos érzés volt a csókja, szinte le is felejtkeztem miatta arról, hogy hol és ki vagyok. De én nem veszthettem el a fejemet vele. Muszáj volt elengednem, hogy levegőhöz juthasson. Mielőtt elájult volna az oxigénhiány miatt, eltávolodtam tőle. Nagyokat lélegeztünk mindketten, mely segített kicsit lecsillapodni. Arca még mindig centiméterekre volt az enyémtől. Az illatától szinte megrészegülten néztem arcát, tökéletesen metszett, zöld szemeit. Egyszerűen hihetetlennek tűnt, hogy mindazok után, ami történt velünk, amiket mondott most mégis itt van a karjaimban. Épp nyitottam volna a számat, amikor arcát a vállamba fúrta és hangosan felzokogott. Fogalmam sem volt, hogy miért sír: örömében vagy bánatában. Azt akartam, hogy hagyja abba, borzasztó érzés volt őt így látni. Így csak öleltem magamhoz, haját simogatva és egyetlen mondatot mondtam, amelytől reménykedtem, hogy megnyugszik:
- Sarah Black, én is szeretlek téged! -
