7. fejezet

Felraktam a hetedik fejezetet. Olvasás közben EZT hallgassátok, mert én is így tettem írás közben! ;) Mivel a látogatottságom lassan az ötszázat közelíti és az ihlet is megszállt (eme fejezet eseményei 2! szemszögből olvashatóak), nem vártam meg az 5 hozzászólást! De ez nem jelenti azt, hogy felfüggesztettem a komment határt! Tehát ne felejtsétek a komment határt: 5 komment után fogom feltölteni a következő részt! Ha ennél több összejön,  mondjuk a duplája, akkor két részt fogok felrakni rövid időn belül. Segítsétek a véleményetekkel az írást, ha olvassátok mondjátok el azt is, mit gondoltok róla!

Deana

 7. FEJEZET

Mozaikok egy kirakóshoz

(Sarah szemszögéből)

  

Már napok óta a Cullen családnál sínylődöm, akár egy rab. Edward szobájába vagyok bezárva, és minden mozdulatomat figyelik alkalmi börtönőreim, Alice és Edward. Egy pillanatra sem hagynak magamra és ez  kezd idegesíteni. Egyébként Alice egy angyal, azt hiszem megtaláltam a legjobb barátnőmet a személyében. Edward pedig... Edward továbbra is ugyan olyan, mint ahogyan a nagyi leírta a történeteiben. Figyelmes és kedves, egy igazi úriember. Vagy úri vámpír, ahogy tetszik. Szégyellem kicsit a dolgot, de jól esik a közelsége. Testem lelkem beleremeg, ha csak meglátom. Tudom, tudom... gyerekes, hogy talán ismét beleszerettem. Meg is ijedtem kissé attól, hogy ilyen rövid időn belül máris ekkora hatással van rám.

Bár igazság szerint ezen nincs mit csodálkozni, hiszen évekig szerelmes voltam belé kisgyerekként. Pedig akkor még azt sem tudtam, hogy minden történet igaz volt. Merthogy a mesék igazi főszereplője nem én, hanem a nagyi volt. Ráadásul néhány dolgot kifelejtett a meséiből, de szerencsére mind Alice, mind Edward készségesen válaszolt a kérdéseimre. Meglepődve tapasztalták, hogy bizony elég jól ismerem őket a nagyi történeteiből. Apropó Bella nagyi... Nos, ő jelenleg tabu téma. Látom, hogy mekkora fájdalmat okoz nekik, ha csak rám néznek, nem hogy beszélniük kell róla. Úgy tűnt, régen tényleg közel álltak egymáshoz. Így nem feszegetem a témát túlságosan. Pedig, ha rólam kell majd mesélni, muszáj lesz őt is szóba hozni.

Carlisle megvizsgált és kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Be akart vinni a kórházba, de én makacsul ellenálltam. Egyrészt azért, mert nem akartam a családommal találkozni; másrészt nem akartam elmenni Edward közeléből. Még, ha tisztában is voltam vele, hogy csak a nagyi emléke miatt tölt velem annyi időt, nem tudtam megfosztani magam önző módon a közelségétől. Így természetesen maradhattam, de megkaptam Alicet és Edwardot fegyőrnek. Ők gondoskodtak egyrészről a szórakoztatásomról, másrészről pedig arról, hogy minden nap megegyem az erőlevesem és bevegyem a gyógyszereimet. Pedig sokszor semmi étvágyam nincs, de a kis manót ez nem érdekli. Azt mondta, minél előbb meg kell gyógyulnom, mert el akar vinni vásárolni Port Angelesbe. Alicet nagyon kedvelem, sokat beszélgetünk minden nap.

Mint utóbb megtudtam, a farkasok sem olyan rosszak, mint ahogy én sejtettem. Sőt! Nem is igazi vérfarkasok, csupán alakváltók. Egyáltalán nem bántják az embereket, inkább védelmezik őket. az  embervéren élő vámpíroktól. Bár ennek igazán örültem, mégsem akaródzott hazamennem. Szívesebben voltam a Cullenekkel. Így próbáltam elodázni az elkerülhetetlent, persze nem sok sikerrel. De még legalább egy hétig az ágyat kell nyomnom a doki szerint. Legalább van egy kis öröm az ürömben. A nagybátyámat természetesen értesítették az állapotomról, aki látni akart, amint teljesen felépültem. Volt valami furcsa abban, ahogyan beszélt velem a telefonban, de nem tudnám megmondani, hogy mit éreztem pontosan a hangjában. Azt hiszem nem kedvelik La Pushban a Culleneket. Pedig igazán jó emberek.

Ott van például Carlisle és Esme. Csak nemrég óta vagyok itt, de máris úgy érzem enyhítik a szüleim hiányát. Esme csodálatos, gondoskodó, nála tökéletesebb édesanyát nem is kívánhat senki sem. Carlisle pedig olyan önzetlen és jó indulatú, hogy hasonlóval még csak nem is találkoztam eddig. Emmett olyan, mintha a bátyám lenne. Ami felettébb jó érzéssel tölt el, hiszen én egyke voltam mindig is. Ráadásul állandóan poénkodik, felvidítva és kellemes perceket szerezve másoknak. Jasper sokat segített nekem az első hetekben, a fájdalmaimat minden gyógyszernél jobban enyhítette a képességével. Bár igen csendes és tartózkodó, mégis szinte azonnal megkedveltem. Egyedül Rosalie az, akivel  nem tudok mit kezdeni. Valamiért haragszik rám nagyon, és gyanítom Bella nagyihoz van köze a dolognak. De sajnos erről sosem mesélt nekem, a nagyi én pedig kissé tartva a szőkeségtől, nem mertem eddig rákérdezni a dologra.

A napjaimat általában az ágyban töltöm, nyakig takaróban, Edward pedig az ágyamnál ül. Vigyázza az álmomat, vagy csak beszélget velem. Legalábbis eddig így történt. De a mai napon valamiért nem arra ébredtem, hogy velem van. Alice azt mondta, hogy vadászni ment; azonban én láttam a szemében a csalódottságot és sajnálatot. Vajon mi a fene történhetett? Remélem semmi baja nincsen! Lassan már mindenféle tévképzetek gyötörtek, hogy mi történhetett és mi köze ennek Edwardhoz. Végül beköszönt délután, de valahogy más volt. Furcsa, tartózkodó, zárkózott és rideg lett velem. Az a kedves Edward, akibe e pár nap alatt újra beleszerettem végleg megváltozott. Értetlenül szemléltem az eseményeket, így rákérdeztem. Szemeimbe könny gyűlt, amikor elmondta, hogy mi az oka. Az egész az én hibám! Hát persze, hogy nem akar velem lenni! Hiszen Ő olyan jó és tökéletes... én meg, én meg az ellensége vagyok! És egy korcs farkassá fogok változni! Ki akarna egy olyan lánnyal lenni, mint én? Aki időnként kiszőrösödik?

Pokolian fájtak a szavai és nem akartam, hogy belelásson a fejembe. Nem akartam, hogy a gondolataimból kiérezze a fájdalmamat és szánalomból esetleg velem maradjon. Ezt semmiképpen nem akartam. Erősen koncentráltam, próbáltam elrejteni előle, az érzéseimet és a gondolataimat. A tenyerembe vájtak a körmeim, ahogyan ökölbe szorítottam a kezeimet. Meglepődve tapasztaltam, hogy a fejemben lévő nyomás csökken. Mintha már nem látna belém, de még érezném a próbálkozását. Hitetlenkedő szemét meglátva biztos voltam benne, hogy sikerrel jártam. Egyszerre éreztem elégtételt és iszonyú fájdalmat. Borzalmas érzés volt látnom őt, mégis nem akartam, hogy itt hagyjon. Őrlődtem. Azonban rájöttem, hogy nem akaszkodhatok rá, bármennyire is vele akarnék lenni. Ha nem kellek neki, nem állok az útjába... elengedem. Zokogva fúrtam arcomat a párnámba. És ekkor döbbentem rá, hogy őszintén, tiszta szívemből szeretem Edward Cullent.

(Edward szemszögéből)

Hogy miért nem tudtam távol maradni tőle?! Miért kellett nekem elhalmozni a figyelmemmel?! Hogy utána még nehezebb legyen az elválás? Még egy hétig marad, aztán végleg elveszítem. Na álljunk meg egy pillanatra! Én csak és kizárólag ŐT szeretem! Nem gondolhatok arra, hogy Sarah iránt hogyan érzek. Nem érezhetek semmi mást, csak barátságot az unokája iránt! Talán az lenne a legjobb, ha semmit sem éreznék iránta! De egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből. Úgy érzem meg kell védnem mindenáron! Annyira emlékeztet RÁ. Önző módon nem tudok elszakadni tőle. Ez pedig nagy hiba. A múlt megismétli önmagát. Már álmában is rólam motyogott. Még mindig nem hiszem el, hogy azt mondta szeret. Biztosan egy másik Edwardról beszélt! De nem! Világosan láttam mit álmodik, és ő rólam álmodott. Engem csókolt és ölelt álmában! Ez így nagyon nem lesz jó!  Csak még többet fogunk szenvedni mindketten! Nem tehetek mást, mielőbb meg kell vele értetnem, hogy mi soha nem lehetünk együtt.

Nem  működne, hiszen VELE sem működött! Vele, aki a mindenséget jelenti még  most is számomra! Ezért kellett elengednem! Vajon Bella boldog volt az emberi életében? Megérte a szenvedés, a kereszt, amit magamra vállaltam? Annyira meg szeretném kérdezni tőle! De képtelen vagyok még csak a nevét is kimondani hangosan! Mintha millió tőr tépázná ilyenkor a halott szívemet. Ráadásul egyre inkább vonzódom Sarahhoz és ez teljesen megrémít. Úgy érzem elárulom az emlékét ezzel. Muszáj lesz megpróbálnom elfojtani magamban ezeket az érzéseket. Mindkettőnk érdekében. Nem akarom az ő életét is tönkre tenni. Hiszen ő farkas lesz, én pedig vámpír vagyok. Úgy sem lehetnék együtt! Ez lesz a legjobb mindkettőnknek! Győzködtem magamat. Abbahagyom a futást az erdőben és a gyanútlan őzre vetem magam. Már a harmadikat pusztítom el, minden csepp vérét kiszívva. Amíg a meleg folyadék lecsúszik a torkomon és táplálkozom, addig sem kell e nehéz dolgokon filozofálnom. Lassan ebéd idő, ideje hazatérnem. Nem futottam gyorsan, inkább csak hazasétáltam, ezzel is elodázva a találkozást.

Már messziről meghallottam Alice gondolatait. "Szegény Sarah! Már úgy aggódik Edward miatt, remélem az én lökött bátyám nem megint valami hülyeségben töri a fejét! Nem akarom még egyszer elveszíteni a legjobb barátnőmet! Ráadásul újra azt látom, hogy át fog változni. Egész ideáig azt hittem, hogy Bellát látom vámpírként... pedig nem. Saraht láttam mindvégig! Vajon ezt hogy fogadja majd? Egyáltalán elmondjam neki ? Edward merre jársz?" Szinte lesokkolt az, amit hallottam. Most mindennél fontosabb volt, hogy ennek a látomásnak a megvalósulását megakadályozzam.  Sarah sosem lehet vámpír, hiszen farkas! Ha valaha  is megharapják, a méreg miatt biztosan meghal! Ezt pedig nem engedhetem! Ő ahhoz túl értékes és fontos! Kopogtattam Sarah ajtaján és rendeztem a vonásaimat, mielőtt beléptem volna. Alice lement és épp a levesét készítette, kettesben voltunk. Esme bevásárolni volt Rose-zal, mert fel kellett tölteni a hűtőt.

- Edward... - Vidult fel arca, amikor meglátott. - Reggel eltűntél... aggódtam érted... - Kezdte, majd lesütötte a szemét és a füle tövéig elpirulva hallgatott. Nyilván a magyarázatomat vártam, de akkor is nagyon édesnek találtam a zavarát. Gyorsan elhessegetettem magamtól a hasonló gondolatokat és az ágy szélére ültem, megtartva kettőnk között a távolságot.
- Vadászni voltam. - Vontam meg a vállam tettetett közönnyel.
- Aham. És mi a baj? Mert valami megváltozott. Ugye? - Kérdezte félve. Legalább olyan jó a szeme az ilyesmihez, mint Bellának. Egyből kiszúrta. Nem akartam megbántani, de muszáj volt. Legalább annyira ragaszkodik hozzám így ismeretlenül is, mint a nagymamája. És ez még bajba sodorhatja.
- Sarah, mi nem folytathatjuk ezt tovább. Csak még jobban megbántjuk egymást, és én nem akarlak bántani. A farkasok és a vámpírok ősi ellenségek. Hamarosan úgysem fog ez már számítani. Nem lehetek tovább a barátod, sajnálom. - Álltam fel és már el is indultam kifelé a szobámból. Nem akartam látni a könnyeit, melyek elbizonytalanítanának.<

Csupán a gondolataira voltam kíváncsi, hogy elhitte-e amit mondtam neki. Nevetséges indokot hoztam fel, nem hittem, hogy hinne nekem. De döbbenve tapasztaltam, hogy hiába koncentráltam rá, falakba ütköztem mindenhol. Semmit nem hallottam a gondolataiból, akárcsak Bellánál. Annyira haragudott rám, hogy kizárt teljesen. Bár nem értettem hogyan lehet rá képes, ez mégis jelezte számomra, hogy sikerrel jártam. Az ajtóból még egy utolsó pillantást vetettem rá. Láttam, ahogy felzokog és arcát a párnájába fúrja. Nagyot sóhajtva mentem le az emeletről, ahol Alice várt rám gyilkos pillantásokat lövellve felém. "Ed, ezt ugye te sem gondolhatod komolyan! Azt a szegény kislányt teljesen összetörted. Nem bánthatod, a barátnőm! Mindent tönkre teszel! Tudom, hogy szereted, mind tudjuk! Hiába hazudsz magadnak Anthony Masen Cullen, akkor sincsen másként!" Adta ki gondolatban a haragját.

Tudtam, hogy nagyon mérges rám. Hiszen csak akkor hív valakit a teljes nevén. Persze nem ezt érdemelné Sarah sem; azonban nem láttam más lehetőséget. Így legalább távol marad majd tőlem. Szomorúságot láttam Alice szemeiben, valóban megkedvelte a lányt. De mindenkinek így lesz a legjobb, helyesen cselekszem! Bizonygattam magamnak, de furcsa, rég elfeledett szorítást éreztem a mára megkövült szívem helyén. Furcsán sajgott, akárcsak régen,  amikor Bellával voltam. Vajon Alicenek van igaza? Tényleg össze vagyok kicsit zavarodva, de nem szerethettem bele! Az ki van zárva! Én Bellát szeretem csak és kizárólag! Csak az lehet az oka, hogy kiköpött  mása! Igen, bizonyára így van, így kell lennie! Meg kellene beszélnem ezt valakivel... Jasperrel talán. Vagy mégsem?

6. fejezet

Felkerült a hatodik fejezet. Közben EZT hallgassátok, mert én is így tettem írás közben! ;) Ne felejtsétek a komment határt: 5 komment után fogom feltölteni a következő részt! Ha ennél több összejön,  mondjuk a duplája, akkor két részt fogok felrakni rövid időn belül. Segítsétek a véleményetekkel az írást! Köszönöm továbbá a 4 lelkes állandó olvasót! ^^ Köszönjétek nekik, hogy előbb felkerült ez a rész! ;)

Deana

 6. FEJEZET

Mint aki szellemet látott

(Sarah szemszögéből)

  

Egy ágyban ébredtem reggel. A fejem még mindig sajgott, ráadásul a fülem is mintha zúgott volna. Így inkább behunytam ismét a szemeimet, mert úgy éreztem bántja őket a fény. Rém furát álmodtam az éjjel. Voltak benne vérfarkasok, vámpírok. Olyan volt, mintha a nagyi meséje elevenedett volna meg. Még arra is emlékszem, esküdni mernék, hogy Edward Cullennel voltam. Utoljára tíz évesen álmodtam róla. Teljesen bele voltam zúgva egy mesealakba akkoriban. Nevetséges dolog volt. Vajon miért jutott eszembe éppen ő? A nagymamám mesélt nekem mindig, minden lefekvéskor egy érdekes történetet. Voltak benne természetfeletti lények, gonoszak és jóságosak. A kedvenc szereplőm volt Edward. Annyi jóság volt benne, és olyan tökéletesen szépnek és tisztának írta le a nagyi a történeteiben. Meg persze nem utolsó sorban ő volt a történetek főszereplője és én. Igen, a nagyi mindig egy lányról mesél, aki errefelé élt és megtudta a vámpírok titkát.

Nagyon szerettem ezeket a történeteket. Tele voltak izgalommal, harccal, szerelemmel. Csakhogy a nagyi meghalt. Ekkor voltam tizenegy éves. A nagyapa is hamarosan elment utána. Még ki sem hevertem igazán a halálukat, amikor anyu is meghalt az autóbalesetben, aput pedig a hiánya vitte el. Abba betegedett bele, hogy nem tudta megemészteni a halálát. Sőt, ha jobban belegondolok... mindnyájan annyian szerették egymást, hogy nem tudtak élni a másik nélkül. Lenyűgöző dolog. Vajon egyszer én is érezni fogok így valaki iránt? A szüleim elvesztése nagyon megviselt, ezért is kellett elköltöznöm La Pushból. Nem bírtam a rezervátumban maradni, ahol minden rájuk emlékeztetett. Igazából túl korán kellett felnőnöm és megkomolyodnom a veszteségektől. Nem volt többé időm a mesékre és a történetekre. Igazából annyira letört a veszteségük, hogy nem sok minden érdekelt. Magamba fordultam és egyre többet olvastam. Ez volt az egyedüli, ami tartotta bennem a lelket.

Végül így bukkantam Anita Blake történeteire. Ugyanúgy természetfeletti lényekről szólt, vámpírokról, vérállatokról és egyéb lényekről. Bár nem hasonlított a történet a nagymamám romantikus meséire, mégis ő jutott róluk eszembe. A nagybátyám pedig örült, hogy kezdtem magamhoz térni, így minden alkalomra - születésnapra vagy névnapra - egy könyvet kaptam ajándékba tőle. Idén is várható volt a következő példány, hiszen születésnapom lesz a napokban. Vajon hányadika van? Megerőltettem a fejemet, de csak fájdalmat éreztem semmi mást. Lassan ültem fel és néztem körül. Nem a szobámban voltam, amit igencsak furcsáltam. Hát még azt, hogy nem voltam egyedül. Egy manószerű, rövid és sötét hajú, földöntúli szépségű lány ült a széken az ablaknál, és amikor felültem sikongatva fogadott. Láthatóan nagyon örült nekem. 

- Felébredt! Felébredt! Gyertek gyorsan! - Kiabálta lelkesen.

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és ki a lány, de ismerős volt nagyon. De nincs időm ezen filozofálni, mert hamarosan két újabb illető is belép a szobába. Az első, egy szőke hajú fiatal férfi. Nagy fekete orvosi táska van nála, melyet rögtön az ágyam melletti kis asztalkára tesz le. A férfi is ismerős, de még sosem láttam azelőtt. Ahogy jobban megnézem éppen olyan aranyló barna az írisze, mint a lánynak. Biztosan rokonok, vagy esetleg... Ám ekkor megakasztja a gondolatomat a belépő harmadik illető. Az ő szeme is aranybarna, és a lélegzetem is elakad a látványától. Edward Cullen áll előttem, nem más. Emlékeimben kutatok az elmúlt napok után, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. De ő mégsem lehet Edward, hiszen az csak egy kitalált történet! Az nem lehet, hogy a nagyi ismerte őket! Homályos emlékeim voltak arról, hogy mi is történt pontosan velem. Ezek szerint az mégsem álom volt, hanem valóság... Viktória, Eph bácsi, a farkasok... a sok szörnyűség mégiscsak megtörtént!

Nem akartam elhinni, hogy mindez valóságos volna. Egyenesen Edwardra néztem, majd a vérem meglódult és elöntötte arcomat. Sikeresen elpirultam, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott. Gyorsan kaptam el róla a tekintetemet, majd fürkészve visszaemeltem rá és alaposan végigmértem. Magas, vékony és egyben nyúlánk fiú volt, kócos vörösesbarna haja éppen olyan árnyalatú, mint az enyém. Fiatalnak tűnt, talán egyidősnek velem. A világos bőréhez remekül passzolt a fehér inge és sötétkék farmerja. Az ing ujját feltűrte a könyökéig. Amikor végre ismét a szemébe néztem, tekintetünk újra összekapcsolódott. Az arcvonása egyenes, határozott vonalú és tökéletes volt. Sosem hittem volna, hogy valaki lehet ilyen elképesztően, embertelenül gyönyörű. A nagymamám történeteiben szereplő alaknál - bár azt is csodálatosnak találtam - ezerszer szebb volt élőben.

Ugyanazt éreztem, mint a tisztáson, amikor Viktóriával találkoztam. Leginkább az angyalokra emlékeztet az arca egy régi festményről, talán Botticellién láttam ilyet, nem tudom. Bár Viktória is úgy néz ki, mint Vénusz a híres festményen, azonban tőle valamiért féltem. Ettől a fiútól azonban nem, pedig kellett volna. Tudtam, hiszen hallottam mit telefonált. Sokkal inkább valami furcsa nyugodtságot éreztem, amikor a közelemben volt. Tényleg valami nagy baj lehet velem, ha már egy vámpírtól sem félek... Tudni akartam, hogy miért van itt az orvos és miért nem végeztek már velem. És azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekelnek a válaszok és a fiú titkai is. A szemei hirtelen mohón falni kezdték az enyémet és az aranyszín szempár megváltozott. A folyékony arany körülölelt és hirtelen minden gondolat eltűnt a fejemből. Még lélegezni is elfelejtettem. Elmémre bódító köd terült, de a szemek nem eresztettek továbbra sem; furcsa vágyban égtek.

Lassan már szédültem az oxigénhiány miatt és elmosódott szemeim előtt a szoba, csak a topáz szempárt láttam kristálytisztán. Egy apró szúrást éreztem a karomban, de azt is csak enyhén, mint a szúnyogcsípést. Visszahanyatlottam az ágyra, szinte öntudatlan állapotban voltam.

- Lélegezz! - Hallottam meg a gyönyörű hangját, mely ismerősen csengett. Egészen közelről jött, bársonyos és halk volt egyszerre. Egy pillanatra az aggódást is kiéreztem szavaiból. De én csak a bűvös szemeit láttam, semmi más nem létezett számomra abban a pillanatban. Ekkor sóhajtott egyet, majd lehunyta enyhén lilás-fehéres szemhéját és a szédülés véget ért nyomban. A tüdőm újra képes volt levegőhöz jutni. Lassan felültem ismét, még mindig az ágyon voltam, a karjai között. A tenyerét a vállamon nyugtatta, de a pizsoma ellenére is éreztem a hideg érintését. Vegyes érzelmek öntöttek el hirtelen: öröm, félelem, kíváncsiság, értetlenség és ámulat. Határozottan emlékszem, hogy az ajtónál állt, de valahogy kimaradt az a rész, amikor az ágyamhoz jött. Döbbenten meredtem rá, amikor ráébredtem, hogy nem emlékszem semmire.

Te jó ég, vajon ezt hogyan csinálta? 

- Mi... mi.. volt... ez? - Kerestem a megfelelő szavakat nem sok sikerrel. Mintha nyelvem összeakadt volna, alig tudtam értelmes szavakat rakni egymás után.

- Sajnálom, elfelejtettem, hogy időnként milyen hatással is vagyok az emberekre. - Engedett el és kissé távolabb ült tőlem az ágyon. Ezernyi gondolat suhant át a fejemen: Hogy vajon miért vagyok itt? Mit akarnak tőlem? Miért van ilyen furcsa érzésem a közelében? Hogy lehet, hogy ismerte őket a nagyi? És tényleg minden igaz a történeteiből? Vajon ő is összetévesztett a nagyival, mint Viktória? Miért nem bántott még és hogyan bírja ki? Tényleg Edward Cullen a neve? Mintha olvasott volna a gondolataimban, de talán csak az arcomra volt írva minden kimondatlan kérdés. Már épp nyitottam a számat, hogy kérdezzek tőle, amikor egy régi albumot nyomott a kezembe.

Kíváncsian nyitottam fel az albumot, majd elkerekedett a szemem a döbbenettől. Az összes , mára megsárgult képen magamat láttam különböző emberek, a különös fiú és Charlie dédnagyapa társaságában. De a képeken mégsem én szerepeltem. Az egyik alatt nagyanyám girbe-gurba betűivel ez állt:

"Edward Cullen, Charlie konyhájában, szeptember 13. 2005"

Az album kiesett a kezemből, padlót fogtam. A képeken nagymamám volt, amikor annyi idős lehetett, mint én. De azóta ez a fiú egy percet sem öregedett. És ki tudja, hogy mióta nem öregszik?! Úgy néztem rá, mint aki szellemet látott.
- Biztosan tudni akarod? - Kérdezte válaszolva a kimondatlan kérdésemre, miközben ismételten hasogatni kezdett a fejem. Az eszem vadul üvöltözött velem, hogy meneküljek innen, minél messzebb... Bárhová, csak el a közeléből. A szívem vadul vert, miközben vártam, hogy lecsapjon rám. Féltem, de nem tőle, csupán a haláltól. Nem, egy valamiben egészen biztos voltam: Edward Cullentől akkor sem tudnék félni, ha most azonnal végezne velem.

De nem történt semmi, csak néztük egymást. Arca továbbra is kíváncsian fürkészett, majd összeráncolta a tökéletes szemöldökét és újból megszólalt:
- Sarah, ne félj! Azért vagyok itt, hogy megvédhesselek. - Mondta bársonyos hangján. Egyáltalán nem féltem már, amint meghallottam a hangját. Megnyugtató volt, azt akartam, hogy beszéljen még hozzám. Láttam, amint egy pillanatig tétovázik, majd folytatta: - Azért vagyok itt, mert szörnyű veszély les rád. - Hallgatott el hirtelen. Én pedig azonnal Viktóriára gondoltam. Felidéztem a találkozásomat vele és belesápadtam az emlékekbe. Még a könnyem is kicsordult, bár az a fejfájástól. Edward velem együtt vált még fehérebbé, már ha ez lehetséges a vámpíroknál.
- Viktória az, igaz? - Kérdeztem meg félve, minden bátorságomat összeszedve. Némán bólintott.


- Sarah, meg vagyok lepve. Azt vártam, ha ideáig eljutunk, csomó kérdéssel fogsz bombázni. Erre semmi. Mond, félsz feltenni őket? - Kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva. Nem értettem hogyan képes rá, de mindig elevenembe látott. Tényleg féltem, de nem feltenni a kérdéseket, hanem maguktól a válaszoktól féltem. Erre egy halvány mosoly jelent meg az arcán. a szívem pedig hevesebben kezdett dobogni ettől. Magam sem értem, nem szoktam én így reagálni senkire... Ő mégis más... Naná, hogy más! Jah igen, vámpír. Na és?! Nem érdekelt. Örültem, hogy itt van velem. Amióta megtudtam, hogy mi az igazság a farkasokról, ő volt az első, aki elviselhetővé tette ezt számomra. Magam sem értem, de ez a boldog, meleg érzés beköltözött a szívembe és makacsul ellenállt minden észérvnek.

Véleményeket ide!

Véleményeket ide!

Felkerült az ötödik fejezet. Még további részeket is fel fogok rakni, de örülnék a kommenteknek.  Szeretném tudni, hogy tetszik-e nektek, amit írok, van-e értelme egyáltalán a dolognak. Ha pedig van valami jó ötletetek a történettel kapcsolatban, a véleményetek bátran osszátok meg velem! Ezért bevezetem a komment határt: 5 komment után fogom feltölteni a részeket. Ha ennél több összejön,  mondjuk a duplája, akkor két részt fogok felrakni rövid időn belül. Segítsétek a véleményetekkel az írást!

Deana

5. fejezet

5. FEJEZET
Olvadás

(Edward szemszögéből)

Futottam, amilyen gyorsan csak tudtam az erdőn keresztül. Az sem érdekelt, hogy furcsán fognak nézni Forksban rám. Sarahnak szüksége van rám. Még mindig nem tudom elhinni, hogy találkoztam vele és otthon fekszik az ágyamban. Istenem, annyira hasonlít Isabellára. Le sem lehet tagadni, hogy a vére! Éppen olyan zöld szeme van, mint nekem az emberi életemben volt. Különösen széppé teszi a kinézetét, hogy haja vörösesbarna árnyalatú. Még a vérének az illata is hasonlít egy kicsit az övére, bár nem korbácsol úgy fel. És a jelek szerint éppen olyan jóságos, akárcsak Ő volt. Miért ver Isten engem? Mit vétettem, hogy ekkora büntetést mér rám? Minden egyes másodperc, amit a közelében töltök el csak szenvedést okoz! Pedig már azt hittem képes leszek megbékélni a tudattal, hogy az igaz szerelmet ugyan megismerhettem, de végleg elvesztettem...

Tettem mindezt azért, hogy a szerelemem, az egyetlen lény a Földön, akit mindennél  jobban szerettem maradéktalanul boldog életet élhessen. Egy életet, amiben család, férj és gyerekek is szerepelhetnek... mindaz, amit én nem tudtam megadni neki. Erre most meg itt van az unokája, aki teljesen felkavarta a lelkemet!  Nem akarom megcsalni Isabella emlékét! Nem gyalázhatom meg azzal, hogy ÚGY gondolok az unokájára. Pedig legszívesebben loptam volna tőle egy csókot az éjjel... Nem, ezt ki kell vernem a fejemből! Azonnal el kell mennem a közeléből, amint meggyógyult. Mert azt nem fogom hagyni, hogy Isabella vére, valaki, aki ennyire hasonlít rá meghaljon! Ha képes vagyok rá, megmentem az életét. Aztán begubózhatom újra és csak a szerelmemre való emlékezéssel törődhetek. De mit is kellene neki vennem? Vajon milyen ételeket szeret? Valami erőlevesféle jól esne neki biztosan, attól hamarabb is meggyógyulhatna.

A Forksiak felfigyeltek rám, de nem rökönyödtek meg, mint ahogy azt vártam. Inkább teljesen elbűvölődtek tőlem. A boltban az eladónő segítőkészen kiszolgált, egy pillanatra sem mozdult mellőlem. Ráadásul igencsak arcpirító gondolatait kellett egész végig hallgatnom. Amikor végeztem, azonnal  újra útra keltem; az erdő széléhez érve aztán újra rohanásba kezdtem egészen hazáig. A konyhában lepakoltam a hozzávalókat, majd Carlisle szobájában az internetről vadásztam valami receptet, majd nekiláttam az erőleves elkészítésének. Fentről egyenletes szívdobogást hallottam a fürdőből, így nyugodtan munkához láttam. Villámgyorsan megpucoltam a zöldségeket, a húst. Egyedül a főzést magát nem tudtam felgyorsítani teljesen. Idegesen toporogtam, amíg teljes lángon főztem. Eközben gondolataim a fent lévő lány körül forogtak egyfolytában.

Vajon miért hallottam a gondolatait meg? Vagy csak képzeltem a dolgot? Ráadásul olyan halkan hallom őt a többiekhez képest. De legalább elmondhatom, hogy ez egyszer nem kell attól tartanom, hogy rejtve marad előttem. Vajon tényleg azért fájdult meg a feje, mert érezte, hogy bele próbálok látni? Végül is... nem volna meglepő, ha így lenne. Elvégre az Ő vére... lehet, hogy legalább olyan különleges emberi lény, mint a nagymamája volt vagy talán még különösebb! Nem hiszem, hogy véletlenül került ide... sokkal inkább úgy tűnt, menekül. De vajon ki elől és miért? Mi folyik La Pushban, hogy éjnek évadján az erdőn keresztül menekült el? Nyomasztó gondolatok telepedtek rám, megint a legrosszabbtól kezdtem tartani. A farkasok rém agresszívek tudnak lenni, ha feldühítik őket. Sam Uley esete a példa rá, hogy még a szeretteiket is képesek megtámadni mérhetetlen haragjukban.


Mivel még mindig a fürdőből hallottam a szívverését, kezdtem aggódni, hogy mi lehet vele. A levesnek még egy jó negyed-fél óra kellett, így felmentem hozzá. Jó előre kigondoltam, hogy majd szépen bekopogok, illedelmesen megkérdezem, hogy nincs-e semmi baja, és csak eztán nyitok be. Nem akartam megijeszteni, van elég baja enélkül is szegénynek. Azonban nem volt szükség arra, hogy kopogtassak. Az emeleti fürdő ajtaja tárva nyitva állt, a nyitott csap közelében a földön pedig Sarah feküdt láthatólag teljesen eszméletlenül. Odarohantam hozzá és óvatosan felnyaláboltam, hogy az ágyamba vigyem. A láz már teljesen elhatalmasodott rajta, muszáj volt hűtőfürdőt készítenem neki. Carlisenek nem volt itthon semmi gyógyszere, mert a költözéskor magunkkal vittünk mindent. Én nem is akartam ide visszajönni, soha többé... az Ő emlékétől terhes helyre. Csakhogy Alice látomása megváltoztatta a dolgokat. Azonban nem volt időm ezen gondolkozni, Sarahval együtt a hatalmas kádba feküdtem ruhástul, végül megengedtem a hideg vizes csapot.


Ahogy magához tért, azonnal sikítani kezdett a hideg víztől. Biztosan kellemetlen érzés volt neki, mert szabadulni akart. Azonban óvatosan, de lefogtam őt; így persze hiába kapálózott, mozdulni sem tudott.
- Sss... semmi baj Sarah, csak levisszük a lázadat. Hamarosan jobban leszel, megígérem. - Igyekeztem megnyugtatni, de úgy tűnt, nem érti meg, amit mondok neki. Továbbra is sikítozott és fogvacogva könyörgött, hogy ne kínozzam és eresszem el. Ha nem az egészsége múlt volna rajta, minden bizonnyal megteszem amire kért. De most nem a pillanatnyi fájdalom számított, hanem hogy életben tartsam. Hiszen megfogadtam, megesküdtem, hogy életben tartom Őt! Ha a vérét, mindazt, ami megmaradt lényéből a világnak nem óvnám és tennék meg érte mindent; nem is tudnék a tükörbe nézni többé! Sarahnak nem eshet semmi baja, meg kell gyógyulnia! Éreztem, hogy zavarosak a gondolatai: fázik és fél is picit. De meglepő módon a folyamatosan hozzá szóló hangomnak hatására, mintegy varázsütésre hallgatott el a sikítása. Némán, fogát vacogtatva tűrte a testem és a víz hidegét.

Amikor már úgy ítéltem meg, hogy eléggé sikerült lehűtenem, óvatosan kivettem a vízből, majd a fürdőköpenyembe csavartam és jó alaposan, ám épségére ügyelve átdörgöltem a testét. A szekrényből előkerestem egy pizsamát, majd magára hagytam. Addig leszaladtam és elzártam a leves alatt a gázt, amely pont elkészült. A fürdőhöz érve halkan és dallamosan kopogtam hármat-négyet, hogy ne ijesszem meg.
- Sarah, bemehetek? Sikerült felöltőznöd? - Kérdeztem lágyan tőle.
- Igen, gyere csak be Edward... - Szólt halovány hangon, mire lefagytam. Honnan tudja a nevemet? Nem mondtam meg még neki. Talán Isabella mesélt rólam neki? Még mindig meglepődve nyitottam be az ajtón,  majd mielőtt bármit szólhatott volna, ismét karjaimba kaptam és meg sem álltam vele az ágyamig.
- Most pedig hozom az erőlevesed. - Szóltam, majd amikor tiltakozni kezdett, hozzátettem. - Tudom, hogy régóta nem ettél. Ez majd segít a megfázásodon. - Bátorítólag rámosolyogtam, majd lementem a konyhába a levesért.

4. fejezet

4. FEJEZET
Egy ismeretlen ismerős a múltból

 (Sarah szemszögéből)

Összerezzentem, amikor egy hideg érintést éreztem, de képtelen voltam kinyitni rendesen a szemem, így csak homályos foltokat láttam. Éreztem, ahogy óvatosan felemel valaki és az ölében cipel. Úgy éreztem, arra sincs elég energiám már, hogy nyitva tudjam tartani a szememet. Ahogy éreztem a ringatást, lassan lecsukódtak, testem pedig elernyedt. Én pedig elmerültem az álmok tengerében.

Újra Viktóriáról álmodtam, mint minden nap a találkozásunk óta. Csakhogy az álom kissé átalakult. A tisztáson voltam, de nem mozdultam. Viktória tartott sakkban a tekintetével. Lassú léptekkel indult felém, amikor meghallottam a nagybátyámat. A hangja valahogy furcsa volt.
- Sarah! Rohanj, menekülj! Gyorsan! - Hatalmas morgás tört elő a gyomrából a végére. Ez megrémített és magamhoz is térített. Így rohanni kezdtem, de a vörös hajú démon is utánam iramodott. Eközben Ephraim Viktória és közém vetette magát. Mire földet ért, már egy csokoládébarna, grizzlymedve méretű farkas állt a nagybátyám helyén. Megtorpantam. Ephraim a démonra rontott, majd a vámpír és a vérfarkas összekapaszkodott.

Zilálva ébredtem a saját sikításomra. Az izzadtság gyöngyözve patakzott a homlokomon. Amikor kinyitottam a szememet, még az álomnál is jobban megijedtem. A szobában nem voltam egyedül. Szédültem és majd széthasadt a fejem. Ekkor azonban egy hűvös kéz simított végig a homlokomon. Az idegen, aki megmentett - és akinek a sötétben nem láttam az arcát rendesen - visszanyomott az ágyba, amikor megpróbáltam felülni.
- Csss… semmi baj. Csak rosszat álmodtál. Feküdj vissza aludni Bella. Holnap majd jobban leszel.  - Szólt lágyan a legszebb hangon, amelyet valaha hallottam életem során. Azonban túl beteg voltam, hogy hangosan tiltakozzak ez ellen. Csupán gondolatban tettem hozzá dacosan: Sarah vagyok, nem Bella!

Egy pillanattal később láttam meg az arcát. A holdfény ezüstös színével megvilágította és elém tárult a legszebb látvány: Hihetetlenül szép volt, akár egy angyal. Éjfekete szemeiben hitetlenkedést és döbbenetet láttam. Ismerős volt ez a szempár, bár a fiút sosem láttam azelőtt. És akkor bevillant valami: a törzsi történeteinkben a hidegekről. Pontosan emlékeztem, hogy hogyan írták le a kinézetüket. Hirtelen a jeges félelem szorította a mellkasomat, ahogy ráébredtem, hogy egy éhes vámpírral vagyok egy szobában. A lélegzetem felgyorsult, miközben a hideg is rázni kezdett. Arról már nem is beszélve, hogy a fejem egyre jobban fájt.

Hogy én mekkora egy barom vagyok! Szépen egyik szörny karmai közül átsétálok a másikéba. Ráadásul önként és dalolva! Most mit tegyek? Biztosan meg fog ölni.
Annyira erőtlennek éreztem magam, hogy még a kicsorduló könnycseppet sem tudtam letörölni az arcomról. Helyettem egy hideg kéz morzsolta el őket. Lehunytam a szememet, hogy ne lássam, ahogy végez velem. De meglepetésemre mégsem ez történt. Csak végig simított arcomon, majd egy dalt kezdett dúdolni halkan. Azonnal felismertem a nagyi altatóját. Ezt énekelte nekünk minden lefekvéskor gyerekkoromban. Vajon ő honnan ismeri? Jutott eszembe, majd lenyomott az álom.

Másnap reggel felébredtem az álomtalan álmomból. Egy cseppet sem éreztem magam jobban. Bágyadt tekintettel néztem körbe. Az ablaknál állt, nekem háttal és épp telefonált. Alig hallottam mit mond, olyan halkan beszélt.
- Nem, nagyon magas a láza, majdnem 41 fok. És nincs itt semmilyen gyógyszer?! - Kérdezte és állította is egyszerre. Vagy talán csak én éreztem így. - Rendben Carlisle, nekem sincs most jobb ötletem. Kérlek, siessetek! - Félelmet éreztem megcsendülni a hangjában.

Talán fél, hogy a vacsorájuk nem éri meg a holnapot? Megijedtem. Nem attól hogy meg fognak ölni, hanem, hogy meg fogok halni. Még annyi mindent akartam csinálni életemben. Annyi felfedezni való dolog van és annyi mindent nem tettem meg. Eszembe jutottak a barátaim, a nagybátyám. El akartam mondani nekik, hogy mennyire szeretem őket. Most, hogy tudtam meg fogok halni hamarosan, már az sem érdekelt, hogy szörnyetegek. Csak még egyszer látni és átölelni akartam őket. De tudtam ez lehetetlen. Tehetetlen, szánalmas árnyéka vagyok önmagamnak. Ráadásul egy éhes vámpír vigyáz rám, akit talán nem ajánlatos felbosszantani. Au...

A fejembe újabb fájdalom nyílalt, szemeimbe könnyek szöktek. A telefont már rég letette, és szembefordulva állt velem. Döbbenetemben eltátottam a számat. Eddig a bágyadtságom miatt nem is tudtam rendesen megnézni, csupán a szemeire bírtam fókuszálni. Azonban erre a látványra egy cseppet sem voltam felkészülve. Megpillantottam a leggyönyörűbb arcot a világon. Szemei most világosbarna színűek voltak, akár a borostyán.
De azok még tegnap feketék voltak! Talán kontaktlencsét hord? Vámpír kontaktlencsével… Ezen a gondolaton bágyadtan elmosolyodtam, mire ő is elmosolyodott, nekem pedig újabb fájdalom nyílalt a fejembe. Mintha olvasna a gondolataimban, de az nem lehet! Vagy talán mégis?

Megfájdult a fejem a gondolkodástól, melegem is volt. Kitakaróztam, de visszatakart. Lassan újra homályosan láttam, a szemein kívül minden egyéb elveszett. Lassan lépett közelebb, majd megszólalt.
- Be… Sarah, nagyon magas a lázad. Muszáj levinnünk valahogy. Amíg ideér a segítség, megpróbállak lehűteni. - Ült az ágyam szélére.
Fel sem fogtam, hogy mit mond. Tudatomba lassan kúsztak be a szavak, jó idő kellett hozzá, hogy felfogjam őket. Honnan tudja a nevem? Én biztosan nem mondtam meg neki... Turkált volna a cuccaim közt? Lázas vagyok. Akkor miért nem ad gyógyszert? Mit is mondott annak a Carlisle nevűnek? Majdnem 41 fokos… Akkor lassan hívhatná a mentőket vagy mi… Segítség? Még több vámpír jön? Persze, hisz velük beszélt telefonon. Hogy le akar hűteni? Mégis mivel? A hűtőfürdő gondolatára megborzongtam.

Amikor kérdőn ránéztem, a fülem tövéig elpirultam. Elkezdte kigombolni a felsőjét. Már a felénél járt. Próbáltam fókuszálni, lassan újra rendesen láttam. Magas, vékony és mégis nyúlánk fiú volt, kócos vörösesbarna hajjal. A haja kissé vörösebb volt, mint az enyém. Korombelinek tűnt. A világos, sápadt bőréhez remekül passzolt a fehér inge és a sötétkék farmere. Ahogy lassan kigombolta a gombokat, szemem úgy követte minden mozdulatát. Nemsokára pedig megpillantottam a kis pihéket, amik eltűntek a farmerjában.
Hirtelen füllesztően melegnek éreztem a szobát. A lélegzetem felgyorsult. Ezt ő is érzékelte, mert a következő pillanatban már az ágyban volt és magához húzott. Hideg ujjaival végigsimított a karomon - megborzongtam, de nem a bőre hűvösségétől. Arcomat a mellkasához fúrtam és ez enyhítette a fejfájásomat. Felsóhajtottam, de a fogaim összekoccantak. Nem kerülte el a figyelmét ez sem. Még jobban körém bugyolálta a takarót.
- Sajnálom, de ettől jobban leszel. - Simított végig az arcomon.

Rettentően zavarban voltam és nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Nevetséges dolognak tűnt, hogy egy vámpír segít levinni a lázam, majd megesz vacsorára. Az pedig még jobban zavart, hogy hozzá kell bújnom. Úgy éreztem, valami tiltott dolgot teszek. Azonban egy részemnek nagyon is tetszett ez a helyzet. Más felől nem értettem, hogy miért segít rajtam, ha később úgy is megölnek majd. Az egész viselkedése, a gesztusai inkább védelmező volt, mint ellenséges. Olyan akár egy igazi angyal, mégis hogy lehetne gonosz? Talán vannak jó vámpírok is... Az érzéseim és az észérvek ellentmondtak egymásnak. Teljesen összezavarodtam. A vérem dobolását hallottam a fülemben, így lehunytam a szememet. Talán egy kicsit el is szundítottam.

Halk hangját hallottam meg, talán suttogott magának. Egy jéghideg kéz simogatta a homlokomat és a hajammal játszott.
- Annyira hasonlítasz Rá! - A hangja olyan rekedt volt, hogy megijedtem valami baja van. Felpattantak a szemeim és hirtelen nem kaptam levegőt a meglepetéstől. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Azt hittem, meghaltam és egy angyalt látok. Talán Botticelli festett ilyen szépséges angyalokat. Bár Viktória is olyan szépséges volt, akár Vénusz a híres festményen, de tőle valamiért mégis féltem. Viszont az angyal karjai közt végre megéreztem a teljes biztonság édes érzését.
- Csak a hajad és a szemed színe más. - Simított végig újra a vörösesbarna hajamon.

Felnéztem a fiú arcába, de bár ne tettem volna. A szemei a távolba néztek és arcán fájdalom tükröződött. Éreztem, hogy megszakad a szívem. Ennyi fájdalom hogy férhet el egy angyal szívében? A könnyeim utat törtek maguknak, de mielőtt végigfolytak volna az arcomon, letörölte őket hűvös kezével. Tehát mégsem haltam meg, hiszen érzem az érintését. Nagyot dobbant erre a szívem, magam sem értem, hogy miért.
- Pont olyan vagy, mint Ő! Nem érdemlem meg ezeket a könnycseppeket. Egy szörnyeteg vagyok, aki megérdemli a szenvedést. - Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Te nem lehetsz rossz… - Ez volt az első mondat, amit mondtam, amióta itt vagyok.
- Emberek életét oltottam ki Sarah, és Isten ezt nem bocsátja meg soha! - Szája vonallá vékonyodott. Némán ráztam meg újra a fejemet. Akiben ennyi lelkiismeret-furdalás van azért, ami, bizonyosan jó ember… vagy vámpír. A fájdalom bele nyílalt újra a fejembe.
- Rettegned kellene tőlem, mint amikor rájöttél, hogy mi vagyok. De te mégis azt hiszed, hogy jó vagyok. De, ha ismernél… - Nem fejezte be.
- Akkor is tudnám, hogy csak jó lehetsz! - Suttogtam makacsan inkább csak magamnak.

Keserű mosolyra húzódott a szája és gyengéden eltolt magától.
- Ideje, hogy megmérjem a lázadat! - Azzal már ott sem volt. Mire egyet pislantottam a hónom alá került egy lázmérő. - Csinálok valami ennivalót, mert enned is kell. Viszont, mi nem eszünk emberi ételt, így be kellene vásárolnom. - Bizonytalanul fürkészte arcomat. - Kibírod egyedül az a fél órát, amíg távol leszek? - Úgy tűnt nem akar magamra hagyni. Én sem akartam, hogy elmenjen, de némán bólintottam. - Sietek vissza, ígérem. - Felkapta az ingét és már kint is volt a szobából.

Egyedül maradtam. Az idő nagyon lassan telt, legalábbis úgy éreztem. Most mivel kissé jobban éreztem magam -, csak 38 fokos volt a lázam - szemügyre vettem a szobát, amiben vagyok. Egy hatalmas ablakokkal teli szobában voltam, amelyben egy zeneáruház teljes cd gyűjteménye volt a polcokon számomra ismeretlen osztályozással csoportosítva. A kovácsoltvas ágy volt a szoba közepén, alig fért el. Arany és fekete színű takaró és párna volt benne. Már minden négyzetcentiméterét felfedeztem a szobának, de az angyal csak nem jött vissza. Talán a vérfarkasok elkapták? Miattam fogják bántani, az egész az én hibám lesz! Ha nem akar megmenteni… Furdalt a lelkiismeret. Kétségbeesésemben felkeltem az ágyból, azonban megszédültem. Úgy döntöttem, hogy iszok egy pohár vizet. Elbotorkáltam a mosdóig. Aztán a csapot nyitottam meg, majd elsötétült a világ… újra.