4. fejezet

4. FEJEZET
Egy ismeretlen ismerős a múltból

 (Sarah szemszögéből)

Összerezzentem, amikor egy hideg érintést éreztem, de képtelen voltam kinyitni rendesen a szemem, így csak homályos foltokat láttam. Éreztem, ahogy óvatosan felemel valaki és az ölében cipel. Úgy éreztem, arra sincs elég energiám már, hogy nyitva tudjam tartani a szememet. Ahogy éreztem a ringatást, lassan lecsukódtak, testem pedig elernyedt. Én pedig elmerültem az álmok tengerében.

Újra Viktóriáról álmodtam, mint minden nap a találkozásunk óta. Csakhogy az álom kissé átalakult. A tisztáson voltam, de nem mozdultam. Viktória tartott sakkban a tekintetével. Lassú léptekkel indult felém, amikor meghallottam a nagybátyámat. A hangja valahogy furcsa volt.
- Sarah! Rohanj, menekülj! Gyorsan! - Hatalmas morgás tört elő a gyomrából a végére. Ez megrémített és magamhoz is térített. Így rohanni kezdtem, de a vörös hajú démon is utánam iramodott. Eközben Ephraim Viktória és közém vetette magát. Mire földet ért, már egy csokoládébarna, grizzlymedve méretű farkas állt a nagybátyám helyén. Megtorpantam. Ephraim a démonra rontott, majd a vámpír és a vérfarkas összekapaszkodott.

Zilálva ébredtem a saját sikításomra. Az izzadtság gyöngyözve patakzott a homlokomon. Amikor kinyitottam a szememet, még az álomnál is jobban megijedtem. A szobában nem voltam egyedül. Szédültem és majd széthasadt a fejem. Ekkor azonban egy hűvös kéz simított végig a homlokomon. Az idegen, aki megmentett - és akinek a sötétben nem láttam az arcát rendesen - visszanyomott az ágyba, amikor megpróbáltam felülni.
- Csss… semmi baj. Csak rosszat álmodtál. Feküdj vissza aludni Bella. Holnap majd jobban leszel.  - Szólt lágyan a legszebb hangon, amelyet valaha hallottam életem során. Azonban túl beteg voltam, hogy hangosan tiltakozzak ez ellen. Csupán gondolatban tettem hozzá dacosan: Sarah vagyok, nem Bella!

Egy pillanattal később láttam meg az arcát. A holdfény ezüstös színével megvilágította és elém tárult a legszebb látvány: Hihetetlenül szép volt, akár egy angyal. Éjfekete szemeiben hitetlenkedést és döbbenetet láttam. Ismerős volt ez a szempár, bár a fiút sosem láttam azelőtt. És akkor bevillant valami: a törzsi történeteinkben a hidegekről. Pontosan emlékeztem, hogy hogyan írták le a kinézetüket. Hirtelen a jeges félelem szorította a mellkasomat, ahogy ráébredtem, hogy egy éhes vámpírral vagyok egy szobában. A lélegzetem felgyorsult, miközben a hideg is rázni kezdett. Arról már nem is beszélve, hogy a fejem egyre jobban fájt.

Hogy én mekkora egy barom vagyok! Szépen egyik szörny karmai közül átsétálok a másikéba. Ráadásul önként és dalolva! Most mit tegyek? Biztosan meg fog ölni.
Annyira erőtlennek éreztem magam, hogy még a kicsorduló könnycseppet sem tudtam letörölni az arcomról. Helyettem egy hideg kéz morzsolta el őket. Lehunytam a szememet, hogy ne lássam, ahogy végez velem. De meglepetésemre mégsem ez történt. Csak végig simított arcomon, majd egy dalt kezdett dúdolni halkan. Azonnal felismertem a nagyi altatóját. Ezt énekelte nekünk minden lefekvéskor gyerekkoromban. Vajon ő honnan ismeri? Jutott eszembe, majd lenyomott az álom.

Másnap reggel felébredtem az álomtalan álmomból. Egy cseppet sem éreztem magam jobban. Bágyadt tekintettel néztem körbe. Az ablaknál állt, nekem háttal és épp telefonált. Alig hallottam mit mond, olyan halkan beszélt.
- Nem, nagyon magas a láza, majdnem 41 fok. És nincs itt semmilyen gyógyszer?! - Kérdezte és állította is egyszerre. Vagy talán csak én éreztem így. - Rendben Carlisle, nekem sincs most jobb ötletem. Kérlek, siessetek! - Félelmet éreztem megcsendülni a hangjában.

Talán fél, hogy a vacsorájuk nem éri meg a holnapot? Megijedtem. Nem attól hogy meg fognak ölni, hanem, hogy meg fogok halni. Még annyi mindent akartam csinálni életemben. Annyi felfedezni való dolog van és annyi mindent nem tettem meg. Eszembe jutottak a barátaim, a nagybátyám. El akartam mondani nekik, hogy mennyire szeretem őket. Most, hogy tudtam meg fogok halni hamarosan, már az sem érdekelt, hogy szörnyetegek. Csak még egyszer látni és átölelni akartam őket. De tudtam ez lehetetlen. Tehetetlen, szánalmas árnyéka vagyok önmagamnak. Ráadásul egy éhes vámpír vigyáz rám, akit talán nem ajánlatos felbosszantani. Au...

A fejembe újabb fájdalom nyílalt, szemeimbe könnyek szöktek. A telefont már rég letette, és szembefordulva állt velem. Döbbenetemben eltátottam a számat. Eddig a bágyadtságom miatt nem is tudtam rendesen megnézni, csupán a szemeire bírtam fókuszálni. Azonban erre a látványra egy cseppet sem voltam felkészülve. Megpillantottam a leggyönyörűbb arcot a világon. Szemei most világosbarna színűek voltak, akár a borostyán.
De azok még tegnap feketék voltak! Talán kontaktlencsét hord? Vámpír kontaktlencsével… Ezen a gondolaton bágyadtan elmosolyodtam, mire ő is elmosolyodott, nekem pedig újabb fájdalom nyílalt a fejembe. Mintha olvasna a gondolataimban, de az nem lehet! Vagy talán mégis?

Megfájdult a fejem a gondolkodástól, melegem is volt. Kitakaróztam, de visszatakart. Lassan újra homályosan láttam, a szemein kívül minden egyéb elveszett. Lassan lépett közelebb, majd megszólalt.
- Be… Sarah, nagyon magas a lázad. Muszáj levinnünk valahogy. Amíg ideér a segítség, megpróbállak lehűteni. - Ült az ágyam szélére.
Fel sem fogtam, hogy mit mond. Tudatomba lassan kúsztak be a szavak, jó idő kellett hozzá, hogy felfogjam őket. Honnan tudja a nevem? Én biztosan nem mondtam meg neki... Turkált volna a cuccaim közt? Lázas vagyok. Akkor miért nem ad gyógyszert? Mit is mondott annak a Carlisle nevűnek? Majdnem 41 fokos… Akkor lassan hívhatná a mentőket vagy mi… Segítség? Még több vámpír jön? Persze, hisz velük beszélt telefonon. Hogy le akar hűteni? Mégis mivel? A hűtőfürdő gondolatára megborzongtam.

Amikor kérdőn ránéztem, a fülem tövéig elpirultam. Elkezdte kigombolni a felsőjét. Már a felénél járt. Próbáltam fókuszálni, lassan újra rendesen láttam. Magas, vékony és mégis nyúlánk fiú volt, kócos vörösesbarna hajjal. A haja kissé vörösebb volt, mint az enyém. Korombelinek tűnt. A világos, sápadt bőréhez remekül passzolt a fehér inge és a sötétkék farmere. Ahogy lassan kigombolta a gombokat, szemem úgy követte minden mozdulatát. Nemsokára pedig megpillantottam a kis pihéket, amik eltűntek a farmerjában.
Hirtelen füllesztően melegnek éreztem a szobát. A lélegzetem felgyorsult. Ezt ő is érzékelte, mert a következő pillanatban már az ágyban volt és magához húzott. Hideg ujjaival végigsimított a karomon - megborzongtam, de nem a bőre hűvösségétől. Arcomat a mellkasához fúrtam és ez enyhítette a fejfájásomat. Felsóhajtottam, de a fogaim összekoccantak. Nem kerülte el a figyelmét ez sem. Még jobban körém bugyolálta a takarót.
- Sajnálom, de ettől jobban leszel. - Simított végig az arcomon.

Rettentően zavarban voltam és nem tudtam, hogy mit mondhatnék neki. Nevetséges dolognak tűnt, hogy egy vámpír segít levinni a lázam, majd megesz vacsorára. Az pedig még jobban zavart, hogy hozzá kell bújnom. Úgy éreztem, valami tiltott dolgot teszek. Azonban egy részemnek nagyon is tetszett ez a helyzet. Más felől nem értettem, hogy miért segít rajtam, ha később úgy is megölnek majd. Az egész viselkedése, a gesztusai inkább védelmező volt, mint ellenséges. Olyan akár egy igazi angyal, mégis hogy lehetne gonosz? Talán vannak jó vámpírok is... Az érzéseim és az észérvek ellentmondtak egymásnak. Teljesen összezavarodtam. A vérem dobolását hallottam a fülemben, így lehunytam a szememet. Talán egy kicsit el is szundítottam.

Halk hangját hallottam meg, talán suttogott magának. Egy jéghideg kéz simogatta a homlokomat és a hajammal játszott.
- Annyira hasonlítasz Rá! - A hangja olyan rekedt volt, hogy megijedtem valami baja van. Felpattantak a szemeim és hirtelen nem kaptam levegőt a meglepetéstől. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy hol is vagyok. Azt hittem, meghaltam és egy angyalt látok. Talán Botticelli festett ilyen szépséges angyalokat. Bár Viktória is olyan szépséges volt, akár Vénusz a híres festményen, de tőle valamiért mégis féltem. Viszont az angyal karjai közt végre megéreztem a teljes biztonság édes érzését.
- Csak a hajad és a szemed színe más. - Simított végig újra a vörösesbarna hajamon.

Felnéztem a fiú arcába, de bár ne tettem volna. A szemei a távolba néztek és arcán fájdalom tükröződött. Éreztem, hogy megszakad a szívem. Ennyi fájdalom hogy férhet el egy angyal szívében? A könnyeim utat törtek maguknak, de mielőtt végigfolytak volna az arcomon, letörölte őket hűvös kezével. Tehát mégsem haltam meg, hiszen érzem az érintését. Nagyot dobbant erre a szívem, magam sem értem, hogy miért.
- Pont olyan vagy, mint Ő! Nem érdemlem meg ezeket a könnycseppeket. Egy szörnyeteg vagyok, aki megérdemli a szenvedést. - Hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Te nem lehetsz rossz… - Ez volt az első mondat, amit mondtam, amióta itt vagyok.
- Emberek életét oltottam ki Sarah, és Isten ezt nem bocsátja meg soha! - Szája vonallá vékonyodott. Némán ráztam meg újra a fejemet. Akiben ennyi lelkiismeret-furdalás van azért, ami, bizonyosan jó ember… vagy vámpír. A fájdalom bele nyílalt újra a fejembe.
- Rettegned kellene tőlem, mint amikor rájöttél, hogy mi vagyok. De te mégis azt hiszed, hogy jó vagyok. De, ha ismernél… - Nem fejezte be.
- Akkor is tudnám, hogy csak jó lehetsz! - Suttogtam makacsan inkább csak magamnak.

Keserű mosolyra húzódott a szája és gyengéden eltolt magától.
- Ideje, hogy megmérjem a lázadat! - Azzal már ott sem volt. Mire egyet pislantottam a hónom alá került egy lázmérő. - Csinálok valami ennivalót, mert enned is kell. Viszont, mi nem eszünk emberi ételt, így be kellene vásárolnom. - Bizonytalanul fürkészte arcomat. - Kibírod egyedül az a fél órát, amíg távol leszek? - Úgy tűnt nem akar magamra hagyni. Én sem akartam, hogy elmenjen, de némán bólintottam. - Sietek vissza, ígérem. - Felkapta az ingét és már kint is volt a szobából.

Egyedül maradtam. Az idő nagyon lassan telt, legalábbis úgy éreztem. Most mivel kissé jobban éreztem magam -, csak 38 fokos volt a lázam - szemügyre vettem a szobát, amiben vagyok. Egy hatalmas ablakokkal teli szobában voltam, amelyben egy zeneáruház teljes cd gyűjteménye volt a polcokon számomra ismeretlen osztályozással csoportosítva. A kovácsoltvas ágy volt a szoba közepén, alig fért el. Arany és fekete színű takaró és párna volt benne. Már minden négyzetcentiméterét felfedeztem a szobának, de az angyal csak nem jött vissza. Talán a vérfarkasok elkapták? Miattam fogják bántani, az egész az én hibám lesz! Ha nem akar megmenteni… Furdalt a lelkiismeret. Kétségbeesésemben felkeltem az ágyból, azonban megszédültem. Úgy döntöttem, hogy iszok egy pohár vizet. Elbotorkáltam a mosdóig. Aztán a csapot nyitottam meg, majd elsötétült a világ… újra.