Itt az első fejezet. Még további részeket is fel fogok rakni, de örülnék a kommenteknek. Jöhet hideg-meleg is! ;) Folyamatosan fogom feltölteni a részeket, ha igény van rá, akár még ebben a hónapban felrakom az összeset, amit eddig írtam. Csak jelezzétek, hogy tudjam.
Deana
A születésnapi meglepetés
(Sarah szemszögéből)
Ahogy kiléptem a házból, rögtön hunyorogni kezdtem. Egyáltalán nem számítottam a verőfényes napsütésre, teljesen váratlanul ért. Így a tekintetemet inkább az erdő felé fordítottam. A fák zöldes árnyalatok miriádjait tükrözték vissza, ahogy a napfény vékony sugarai végigpásztázták a dús lombkoronákat. Csodaszép szeptemberi délután volt. Még tartott a vénasszonyok nyara, így csak egy drapp színű rövid short és egy ujjatlan fehér felsőt viseltem az elmaradhatatlan tornacipőmmel. Nem rég értem csak haza a suli után, de a ház üresen állt. Az asztalon megtaláltam a nagybátyám üzenetét:
"Üdv Kalandor!
E levél, amit kezedben tartasz, ismerős helyekre vezet.
Segít, hogy összerakd a teljes történetet.
Az ősi legendák segítenek neked:
A víznél keresd a következő jelet!
Ne feledd: mindez csak azért van, hogy napod szebbé tegyék.
Indulj hát, és siess, nehogy a tortád idő előtt megegyék!
Ephraim"
Az én vicces nagybátyám vajon milyen meglepetést eszelt ki a tizenhatodik születésnapomra? Micsoda születésnapi ajándékot fogok kapni, hogy ilyen felvezetést csináltak neki?
A partra rohantam lélekszakadva. Már messziről kiszúrtam Ephraimot, a parton lévő köveket dobálta a vízbe. A nagybátyám a Forksi rendőrkapitányságon dolgozott, lassan érett már neki az előléptetés is.
Mint a Quileute törzs indiánjainak, Ephraimnak is rézszínű volt a bőre, haja pedig sötétbarna, mondhatni majdnem fekete színű és most épp a hátát verdeste. Testfelépítését tekintve apára ütött, kidolgozott izmok sokaságával rendelkezett, amely igen kellemes összhatásban állt azzal a ténnyel, hogy egy igazi égi meszelő a 193 centijével. Bár én sem panaszkodhatom a 175 centis modell magasságommal, mégis törpének érzem magam mellette. Amikor odaértem hozzá, megcsikáltam.
- Eph bácsi, merre van az ajándékom? Ki vele? - Játszottam a harcias amazont. Ő nevetve válaszolt:
- Nem, nem Sarah! Csak akkor segíthetek, ha elmeséled a Quileuteok legelső történetét. - Vette komolyra a végére. Ennek nem láttam semmi akadályát. Hiszen kicsi korom óta imádtam a törzsünk legendáit.
Így bele is kezdtem a mesébe, amit még anyától tanultam:
- Nos, nagyon sok legenda létezik, némelyik egészen visszanyúlik az Özönvíz idejébe - állítólag - az ősi Quileute-ok a legmagasabb fák csúcsához kötözték a kenuikat a hegyen, hogy túléljék, mint Noé és a bárkája. Egy másik legenda azt állítja, hogy a farkasoktól származunk - és a farkasok még mindig a testvéreink. A törzs szabályai tiltják, hogy vadásszunk rájuk. Ezt akartad hallani?- Kérdeztem a végén. Eph bácsi megölelt és átadta a következő cetlit:
- Boldog születésnapot! Este találkozunk.- Mondta és elindult a falu irányába. Amikor utána néztem, már félúton járt a part és a bolt között, kezét hanyagul a nadrágja zsebében tartva.
Sóhajtottam egyet és megnéztem az új levelet. Néhány sorban utalt csupán arra, hogy az erdő a következő állomás. Titokzatos volt és aláírás nélküli, így csak találgathattam, hogy ki lesz az, akivel találkozni fogok majd. Lassan haladtam az erdőben Forks irányába. Hallgattam az erdő hangjait, amint muzsikál nekem. Néha egy-egy nesztől elhallgattak a madarak, majd újra rákezdtek. Még egy őzet is láttam. Jókedvű voltam, bár egyre beljebb hatoltam az erdő mélye felé és még nem találtam semmilyen nyomot. Lassan eltévedtem. De nem estem pánikba. Mint a legtöbb indián, én is jól ismertem az erdőt. Rögtön a fák alját néztem, mohát keresve. Sikerült ezek segítségével betájolnom Északot, így Délre fordultam, hogy hazamegyek.
Csakhogy egy valamire nem számítottam, mégpedig arra, hogy már nem nyár van. És ilyenkor jóval hamarabb sötétedik. Az est nagyon hamar elszállt és pedig a sötét és valljuk be, egyre félelmetesebbnek tetsző erdei árnyak társaságában találtam magamat. A lépteim lelassultak, már csak sétáltam és közben füleltem. Az erdő teljesen elnémult, nem hallottam mást, csak a lélegzetem és a szapora szívverésemet. A szívem a félelemtől úgy vert, mint a kalitkában rekedt kismadár.
Nyugalom! Nem lesz semmi baj! Ügyes lány vagy Sarah, haza találsz! Különben is, már biztosan keresnek a többiek is! Nyugtatgattam magam vaj mi kevés sikerrel.
Az egyik bokor megzörrent pár lépésnyire mellettem. Ijedtemben ugrottam egyet, majd ész nélküli futásba kezdtem. Egy jó háromnegyed órás futás után egy sziklás réthez értem. Ismerős volt, tudtam, hogy közel vagyok a faluhoz. Ekkorra már annyira kimerült voltam, hogy a lábam összecsuklott alattam. Nem tudtam újra talpra állni. A sziklák előtt egy kis tisztásféleség volt, a köveket zöldes moha borította. Oda telepedtem és próbáltam egy picit pihenni. Egy fél órát tudtam talán aludni, mivel folyton felriadtam az erdei zajokra.
Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és rájöttem, hogy fázok. A karjaimat simogattam, hogy újra elinduljon a vérkeringés. Mindeközben vacogva felálltam és útnak indultam megint. Amikor a tisztás szélére értem, megmozdult a másik végében pár bokor. Ösztönösen a hangok irányába kaptam a fejemet, azt hittem farkasok. De a látványtól, ami fogadott egyszerűen lefagytam. Egy alak lépett ki az árnyékből. A hold fénye enyhén megvilágította. Sosem láttam még ehhez foghatót. Egyszerre volt csodálatos és félelmetes látvány. A hosszú vörös hajú nő lélegzet elállító szépségű volt. Az arca volt a legcsodálatosabb női arc, amivel valaha találkoztam, még Rhea és Emily sem érhetett a nyomába.
Úgy nézett ki, mintha egy parfüm reklám plakátjából sétált volna ki a kis tisztásra. Az egyetlen különbség az volt, hogy a szemének írisze vérvörös színű volt, ami egyben csodálatos és félelmetes is volt. A bőre még az én halovány fehér bőrömnél is sápadtabb, mintha minden színt nélkülözni, majdhogynem falfehér volt. A szemei szinte hipnotizáltak, ahogy falták az ijedt tekintetemet. A szemeiben dühöt, kíváncsiságot és bizonytalanságot láttam. Csak nagy nehezen voltam képes elszakítani a tekintetemet róla, le kellett hunynom a szememet előtte. Amikor kinyitottam újra, egy lépéssel közelebb jött.
Ahogy az arcába néztem, gondosan kerültem a tekintetét. Úgy nézett ki, mintha keveset aludt volna. Lilás véraláfutásszerűségek voltak a szemei alatt, ámbár még így is úgy festett, akár egy angyal. Répa vörös haja csigákban omlott a vállára, akárcsak az én mogyoróbarna hajam. Mellette mégis eltörpültem. Meglepetésemben eltátottam a számat. Egy percre talán riadt szívverésem is abba maradt. Ekkor tett egy újabb lépést. Arcán kaján vigyor húzódott és immár inkább volt veszélyes, mint csodálatra méltó lény. A szívem egyre vadabbul vert, kezdtem bepánikolni. Amikor végleg inamba szállt a bátorságom, lassan elkezdtem hátrálni az erdő felé.
Ám ekkor a szépség hisztérikus hangon megszólalt:
- Bella, hát így kell üdvözölni egy régi ismerőst? Ne menj még! Nekünk még van egy kis elszámolni valónk, nem igaz?!- Kérlelt, majd hangja fenyegetővé vált. Ettől aztán végleg beijedtem és futásnak eredtem. Szerencsére már nem volt messze a falu, és az ösvényre is sikerült visszatalálnom. Már láttam a házunkat, amikor valami elsuhant előttem és pár méterre megpillantottam az úton a nőt. Kaján vigyor ült ki az arcára én pedig ijedtemben segítségért kiáltottam.
Vajon hogy került oda elém? És egyáltalán honnan ismeri a nagyit? Vagy milyen "elintéznivalójuk" lehetett? Oké, gyakran mondják, hogy nagyon hasonlítok a fiatalkori énjére, na de ennyire? És különben is, mit akar tőlem ez a nő? Félelmetes ez az egész, még a víz is kivert... Efféle gondolatok cikáztak a fejemben rohanás közben. Mindeközben oldalra váltottam irányt, mert úgy hittem mögöttem van. A szívem vadul verte bordáim börtönét, lassan már levegőt sem kaptam csak ziláltam. A sötétben alig láttam. Futás közben megbotlottam valami keményben és újra felsikoltottam, amikor egy jeges kéz megfogta hátulról a lábamat. Csak egy hangot hallottam még utoljára:
- Boldog születésnapot!- Szólt a hang gúnyosan. Majd elsötétült a világ...
- Nos, nagyon sok legenda létezik, némelyik egészen visszanyúlik az Özönvíz idejébe - állítólag - az ősi Quileute-ok a legmagasabb fák csúcsához kötözték a kenuikat a hegyen, hogy túléljék, mint Noé és a bárkája. Egy másik legenda azt állítja, hogy a farkasoktól származunk - és a farkasok még mindig a testvéreink. A törzs szabályai tiltják, hogy vadásszunk rájuk. Ezt akartad hallani?- Kérdeztem a végén. Eph bácsi megölelt és átadta a következő cetlit:
- Boldog születésnapot! Este találkozunk.- Mondta és elindult a falu irányába. Amikor utána néztem, már félúton járt a part és a bolt között, kezét hanyagul a nadrágja zsebében tartva.
Sóhajtottam egyet és megnéztem az új levelet. Néhány sorban utalt csupán arra, hogy az erdő a következő állomás. Titokzatos volt és aláírás nélküli, így csak találgathattam, hogy ki lesz az, akivel találkozni fogok majd. Lassan haladtam az erdőben Forks irányába. Hallgattam az erdő hangjait, amint muzsikál nekem. Néha egy-egy nesztől elhallgattak a madarak, majd újra rákezdtek. Még egy őzet is láttam. Jókedvű voltam, bár egyre beljebb hatoltam az erdő mélye felé és még nem találtam semmilyen nyomot. Lassan eltévedtem. De nem estem pánikba. Mint a legtöbb indián, én is jól ismertem az erdőt. Rögtön a fák alját néztem, mohát keresve. Sikerült ezek segítségével betájolnom Északot, így Délre fordultam, hogy hazamegyek.
Csakhogy egy valamire nem számítottam, mégpedig arra, hogy már nem nyár van. És ilyenkor jóval hamarabb sötétedik. Az est nagyon hamar elszállt és pedig a sötét és valljuk be, egyre félelmetesebbnek tetsző erdei árnyak társaságában találtam magamat. A lépteim lelassultak, már csak sétáltam és közben füleltem. Az erdő teljesen elnémult, nem hallottam mást, csak a lélegzetem és a szapora szívverésemet. A szívem a félelemtől úgy vert, mint a kalitkában rekedt kismadár.
Nyugalom! Nem lesz semmi baj! Ügyes lány vagy Sarah, haza találsz! Különben is, már biztosan keresnek a többiek is! Nyugtatgattam magam vaj mi kevés sikerrel.
Az egyik bokor megzörrent pár lépésnyire mellettem. Ijedtemben ugrottam egyet, majd ész nélküli futásba kezdtem. Egy jó háromnegyed órás futás után egy sziklás réthez értem. Ismerős volt, tudtam, hogy közel vagyok a faluhoz. Ekkorra már annyira kimerült voltam, hogy a lábam összecsuklott alattam. Nem tudtam újra talpra állni. A sziklák előtt egy kis tisztásféleség volt, a köveket zöldes moha borította. Oda telepedtem és próbáltam egy picit pihenni. Egy fél órát tudtam talán aludni, mivel folyton felriadtam az erdei zajokra.
Kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és rájöttem, hogy fázok. A karjaimat simogattam, hogy újra elinduljon a vérkeringés. Mindeközben vacogva felálltam és útnak indultam megint. Amikor a tisztás szélére értem, megmozdult a másik végében pár bokor. Ösztönösen a hangok irányába kaptam a fejemet, azt hittem farkasok. De a látványtól, ami fogadott egyszerűen lefagytam. Egy alak lépett ki az árnyékből. A hold fénye enyhén megvilágította. Sosem láttam még ehhez foghatót. Egyszerre volt csodálatos és félelmetes látvány. A hosszú vörös hajú nő lélegzet elállító szépségű volt. Az arca volt a legcsodálatosabb női arc, amivel valaha találkoztam, még Rhea és Emily sem érhetett a nyomába.
Úgy nézett ki, mintha egy parfüm reklám plakátjából sétált volna ki a kis tisztásra. Az egyetlen különbség az volt, hogy a szemének írisze vérvörös színű volt, ami egyben csodálatos és félelmetes is volt. A bőre még az én halovány fehér bőrömnél is sápadtabb, mintha minden színt nélkülözni, majdhogynem falfehér volt. A szemei szinte hipnotizáltak, ahogy falták az ijedt tekintetemet. A szemeiben dühöt, kíváncsiságot és bizonytalanságot láttam. Csak nagy nehezen voltam képes elszakítani a tekintetemet róla, le kellett hunynom a szememet előtte. Amikor kinyitottam újra, egy lépéssel közelebb jött.
Ahogy az arcába néztem, gondosan kerültem a tekintetét. Úgy nézett ki, mintha keveset aludt volna. Lilás véraláfutásszerűségek voltak a szemei alatt, ámbár még így is úgy festett, akár egy angyal. Répa vörös haja csigákban omlott a vállára, akárcsak az én mogyoróbarna hajam. Mellette mégis eltörpültem. Meglepetésemben eltátottam a számat. Egy percre talán riadt szívverésem is abba maradt. Ekkor tett egy újabb lépést. Arcán kaján vigyor húzódott és immár inkább volt veszélyes, mint csodálatra méltó lény. A szívem egyre vadabbul vert, kezdtem bepánikolni. Amikor végleg inamba szállt a bátorságom, lassan elkezdtem hátrálni az erdő felé.
Ám ekkor a szépség hisztérikus hangon megszólalt:
- Bella, hát így kell üdvözölni egy régi ismerőst? Ne menj még! Nekünk még van egy kis elszámolni valónk, nem igaz?!- Kérlelt, majd hangja fenyegetővé vált. Ettől aztán végleg beijedtem és futásnak eredtem. Szerencsére már nem volt messze a falu, és az ösvényre is sikerült visszatalálnom. Már láttam a házunkat, amikor valami elsuhant előttem és pár méterre megpillantottam az úton a nőt. Kaján vigyor ült ki az arcára én pedig ijedtemben segítségért kiáltottam.
Vajon hogy került oda elém? És egyáltalán honnan ismeri a nagyit? Vagy milyen "elintéznivalójuk" lehetett? Oké, gyakran mondják, hogy nagyon hasonlítok a fiatalkori énjére, na de ennyire? És különben is, mit akar tőlem ez a nő? Félelmetes ez az egész, még a víz is kivert... Efféle gondolatok cikáztak a fejemben rohanás közben. Mindeközben oldalra váltottam irányt, mert úgy hittem mögöttem van. A szívem vadul verte bordáim börtönét, lassan már levegőt sem kaptam csak ziláltam. A sötétben alig láttam. Futás közben megbotlottam valami keményben és újra felsikoltottam, amikor egy jeges kéz megfogta hátulról a lábamat. Csak egy hangot hallottam még utoljára:
- Boldog születésnapot!- Szólt a hang gúnyosan. Majd elsötétült a világ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése