6. fejezet

Felkerült a hatodik fejezet. Közben EZT hallgassátok, mert én is így tettem írás közben! ;) Ne felejtsétek a komment határt: 5 komment után fogom feltölteni a következő részt! Ha ennél több összejön,  mondjuk a duplája, akkor két részt fogok felrakni rövid időn belül. Segítsétek a véleményetekkel az írást! Köszönöm továbbá a 4 lelkes állandó olvasót! ^^ Köszönjétek nekik, hogy előbb felkerült ez a rész! ;)

Deana

 6. FEJEZET

Mint aki szellemet látott

(Sarah szemszögéből)

  

Egy ágyban ébredtem reggel. A fejem még mindig sajgott, ráadásul a fülem is mintha zúgott volna. Így inkább behunytam ismét a szemeimet, mert úgy éreztem bántja őket a fény. Rém furát álmodtam az éjjel. Voltak benne vérfarkasok, vámpírok. Olyan volt, mintha a nagyi meséje elevenedett volna meg. Még arra is emlékszem, esküdni mernék, hogy Edward Cullennel voltam. Utoljára tíz évesen álmodtam róla. Teljesen bele voltam zúgva egy mesealakba akkoriban. Nevetséges dolog volt. Vajon miért jutott eszembe éppen ő? A nagymamám mesélt nekem mindig, minden lefekvéskor egy érdekes történetet. Voltak benne természetfeletti lények, gonoszak és jóságosak. A kedvenc szereplőm volt Edward. Annyi jóság volt benne, és olyan tökéletesen szépnek és tisztának írta le a nagyi a történeteiben. Meg persze nem utolsó sorban ő volt a történetek főszereplője és én. Igen, a nagyi mindig egy lányról mesél, aki errefelé élt és megtudta a vámpírok titkát.

Nagyon szerettem ezeket a történeteket. Tele voltak izgalommal, harccal, szerelemmel. Csakhogy a nagyi meghalt. Ekkor voltam tizenegy éves. A nagyapa is hamarosan elment utána. Még ki sem hevertem igazán a halálukat, amikor anyu is meghalt az autóbalesetben, aput pedig a hiánya vitte el. Abba betegedett bele, hogy nem tudta megemészteni a halálát. Sőt, ha jobban belegondolok... mindnyájan annyian szerették egymást, hogy nem tudtak élni a másik nélkül. Lenyűgöző dolog. Vajon egyszer én is érezni fogok így valaki iránt? A szüleim elvesztése nagyon megviselt, ezért is kellett elköltöznöm La Pushból. Nem bírtam a rezervátumban maradni, ahol minden rájuk emlékeztetett. Igazából túl korán kellett felnőnöm és megkomolyodnom a veszteségektől. Nem volt többé időm a mesékre és a történetekre. Igazából annyira letört a veszteségük, hogy nem sok minden érdekelt. Magamba fordultam és egyre többet olvastam. Ez volt az egyedüli, ami tartotta bennem a lelket.

Végül így bukkantam Anita Blake történeteire. Ugyanúgy természetfeletti lényekről szólt, vámpírokról, vérállatokról és egyéb lényekről. Bár nem hasonlított a történet a nagymamám romantikus meséire, mégis ő jutott róluk eszembe. A nagybátyám pedig örült, hogy kezdtem magamhoz térni, így minden alkalomra - születésnapra vagy névnapra - egy könyvet kaptam ajándékba tőle. Idén is várható volt a következő példány, hiszen születésnapom lesz a napokban. Vajon hányadika van? Megerőltettem a fejemet, de csak fájdalmat éreztem semmi mást. Lassan ültem fel és néztem körül. Nem a szobámban voltam, amit igencsak furcsáltam. Hát még azt, hogy nem voltam egyedül. Egy manószerű, rövid és sötét hajú, földöntúli szépségű lány ült a széken az ablaknál, és amikor felültem sikongatva fogadott. Láthatóan nagyon örült nekem. 

- Felébredt! Felébredt! Gyertek gyorsan! - Kiabálta lelkesen.

Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és ki a lány, de ismerős volt nagyon. De nincs időm ezen filozofálni, mert hamarosan két újabb illető is belép a szobába. Az első, egy szőke hajú fiatal férfi. Nagy fekete orvosi táska van nála, melyet rögtön az ágyam melletti kis asztalkára tesz le. A férfi is ismerős, de még sosem láttam azelőtt. Ahogy jobban megnézem éppen olyan aranyló barna az írisze, mint a lánynak. Biztosan rokonok, vagy esetleg... Ám ekkor megakasztja a gondolatomat a belépő harmadik illető. Az ő szeme is aranybarna, és a lélegzetem is elakad a látványától. Edward Cullen áll előttem, nem más. Emlékeimben kutatok az elmúlt napok után, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. De ő mégsem lehet Edward, hiszen az csak egy kitalált történet! Az nem lehet, hogy a nagyi ismerte őket! Homályos emlékeim voltak arról, hogy mi is történt pontosan velem. Ezek szerint az mégsem álom volt, hanem valóság... Viktória, Eph bácsi, a farkasok... a sok szörnyűség mégiscsak megtörtént!

Nem akartam elhinni, hogy mindez valóságos volna. Egyenesen Edwardra néztem, majd a vérem meglódult és elöntötte arcomat. Sikeresen elpirultam, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott. Gyorsan kaptam el róla a tekintetemet, majd fürkészve visszaemeltem rá és alaposan végigmértem. Magas, vékony és egyben nyúlánk fiú volt, kócos vörösesbarna haja éppen olyan árnyalatú, mint az enyém. Fiatalnak tűnt, talán egyidősnek velem. A világos bőréhez remekül passzolt a fehér inge és sötétkék farmerja. Az ing ujját feltűrte a könyökéig. Amikor végre ismét a szemébe néztem, tekintetünk újra összekapcsolódott. Az arcvonása egyenes, határozott vonalú és tökéletes volt. Sosem hittem volna, hogy valaki lehet ilyen elképesztően, embertelenül gyönyörű. A nagymamám történeteiben szereplő alaknál - bár azt is csodálatosnak találtam - ezerszer szebb volt élőben.

Ugyanazt éreztem, mint a tisztáson, amikor Viktóriával találkoztam. Leginkább az angyalokra emlékeztet az arca egy régi festményről, talán Botticellién láttam ilyet, nem tudom. Bár Viktória is úgy néz ki, mint Vénusz a híres festményen, azonban tőle valamiért féltem. Ettől a fiútól azonban nem, pedig kellett volna. Tudtam, hiszen hallottam mit telefonált. Sokkal inkább valami furcsa nyugodtságot éreztem, amikor a közelemben volt. Tényleg valami nagy baj lehet velem, ha már egy vámpírtól sem félek... Tudni akartam, hogy miért van itt az orvos és miért nem végeztek már velem. És azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekelnek a válaszok és a fiú titkai is. A szemei hirtelen mohón falni kezdték az enyémet és az aranyszín szempár megváltozott. A folyékony arany körülölelt és hirtelen minden gondolat eltűnt a fejemből. Még lélegezni is elfelejtettem. Elmémre bódító köd terült, de a szemek nem eresztettek továbbra sem; furcsa vágyban égtek.

Lassan már szédültem az oxigénhiány miatt és elmosódott szemeim előtt a szoba, csak a topáz szempárt láttam kristálytisztán. Egy apró szúrást éreztem a karomban, de azt is csak enyhén, mint a szúnyogcsípést. Visszahanyatlottam az ágyra, szinte öntudatlan állapotban voltam.

- Lélegezz! - Hallottam meg a gyönyörű hangját, mely ismerősen csengett. Egészen közelről jött, bársonyos és halk volt egyszerre. Egy pillanatra az aggódást is kiéreztem szavaiból. De én csak a bűvös szemeit láttam, semmi más nem létezett számomra abban a pillanatban. Ekkor sóhajtott egyet, majd lehunyta enyhén lilás-fehéres szemhéját és a szédülés véget ért nyomban. A tüdőm újra képes volt levegőhöz jutni. Lassan felültem ismét, még mindig az ágyon voltam, a karjai között. A tenyerét a vállamon nyugtatta, de a pizsoma ellenére is éreztem a hideg érintését. Vegyes érzelmek öntöttek el hirtelen: öröm, félelem, kíváncsiság, értetlenség és ámulat. Határozottan emlékszem, hogy az ajtónál állt, de valahogy kimaradt az a rész, amikor az ágyamhoz jött. Döbbenten meredtem rá, amikor ráébredtem, hogy nem emlékszem semmire.

Te jó ég, vajon ezt hogyan csinálta? 

- Mi... mi.. volt... ez? - Kerestem a megfelelő szavakat nem sok sikerrel. Mintha nyelvem összeakadt volna, alig tudtam értelmes szavakat rakni egymás után.

- Sajnálom, elfelejtettem, hogy időnként milyen hatással is vagyok az emberekre. - Engedett el és kissé távolabb ült tőlem az ágyon. Ezernyi gondolat suhant át a fejemen: Hogy vajon miért vagyok itt? Mit akarnak tőlem? Miért van ilyen furcsa érzésem a közelében? Hogy lehet, hogy ismerte őket a nagyi? És tényleg minden igaz a történeteiből? Vajon ő is összetévesztett a nagyival, mint Viktória? Miért nem bántott még és hogyan bírja ki? Tényleg Edward Cullen a neve? Mintha olvasott volna a gondolataimban, de talán csak az arcomra volt írva minden kimondatlan kérdés. Már épp nyitottam a számat, hogy kérdezzek tőle, amikor egy régi albumot nyomott a kezembe.

Kíváncsian nyitottam fel az albumot, majd elkerekedett a szemem a döbbenettől. Az összes , mára megsárgult képen magamat láttam különböző emberek, a különös fiú és Charlie dédnagyapa társaságában. De a képeken mégsem én szerepeltem. Az egyik alatt nagyanyám girbe-gurba betűivel ez állt:

"Edward Cullen, Charlie konyhájában, szeptember 13. 2005"

Az album kiesett a kezemből, padlót fogtam. A képeken nagymamám volt, amikor annyi idős lehetett, mint én. De azóta ez a fiú egy percet sem öregedett. És ki tudja, hogy mióta nem öregszik?! Úgy néztem rá, mint aki szellemet látott.
- Biztosan tudni akarod? - Kérdezte válaszolva a kimondatlan kérdésemre, miközben ismételten hasogatni kezdett a fejem. Az eszem vadul üvöltözött velem, hogy meneküljek innen, minél messzebb... Bárhová, csak el a közeléből. A szívem vadul vert, miközben vártam, hogy lecsapjon rám. Féltem, de nem tőle, csupán a haláltól. Nem, egy valamiben egészen biztos voltam: Edward Cullentől akkor sem tudnék félni, ha most azonnal végezne velem.

De nem történt semmi, csak néztük egymást. Arca továbbra is kíváncsian fürkészett, majd összeráncolta a tökéletes szemöldökét és újból megszólalt:
- Sarah, ne félj! Azért vagyok itt, hogy megvédhesselek. - Mondta bársonyos hangján. Egyáltalán nem féltem már, amint meghallottam a hangját. Megnyugtató volt, azt akartam, hogy beszéljen még hozzám. Láttam, amint egy pillanatig tétovázik, majd folytatta: - Azért vagyok itt, mert szörnyű veszély les rád. - Hallgatott el hirtelen. Én pedig azonnal Viktóriára gondoltam. Felidéztem a találkozásomat vele és belesápadtam az emlékekbe. Még a könnyem is kicsordult, bár az a fejfájástól. Edward velem együtt vált még fehérebbé, már ha ez lehetséges a vámpíroknál.
- Viktória az, igaz? - Kérdeztem meg félve, minden bátorságomat összeszedve. Némán bólintott.


- Sarah, meg vagyok lepve. Azt vártam, ha ideáig eljutunk, csomó kérdéssel fogsz bombázni. Erre semmi. Mond, félsz feltenni őket? - Kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva. Nem értettem hogyan képes rá, de mindig elevenembe látott. Tényleg féltem, de nem feltenni a kérdéseket, hanem maguktól a válaszoktól féltem. Erre egy halvány mosoly jelent meg az arcán. a szívem pedig hevesebben kezdett dobogni ettől. Magam sem értem, nem szoktam én így reagálni senkire... Ő mégis más... Naná, hogy más! Jah igen, vámpír. Na és?! Nem érdekelt. Örültem, hogy itt van velem. Amióta megtudtam, hogy mi az igazság a farkasokról, ő volt az első, aki elviselhetővé tette ezt számomra. Magam sem értem, de ez a boldog, meleg érzés beköltözött a szívembe és makacsul ellenállt minden észérvnek.